𝑩𝒐𝒓𝒏 𝒕𝒐 𝒅𝒊𝒆 ☆彡 𝒉𝒐𝒐𝒅

6.10

- Engem lehetetlen megölni – mondta – jobb, ha nem próbálkozol vele.

- Különben? – nyögtem ki.

Elengedett. A kést kihúzta vállamból, aztán a gyomromba vágta. Újra térdemre estem, vért felhányva. Ez nem volt elég, rendesen arcon rúgott. Előre dőltem s a kés, ami bennem volt, még mélyebbre ásta magát belém. Mozdulni sem tudtam. Leguggolt hozzám. Belemarkolt hajkoronámba és húzni kezdte hátrafelé, ezzel elérve a célját, hogy szemeibe nézhessek.

- Szerintem egy életre megtanultad ezt a leckét, kicsi June – suttogta a fülembe.

Kérdőn nézett rám. Sehogy sem reagáltam le.

- Megtanultad, ugye? – kérdezte.

Még kínomban is nevetésbe kezdtem.

- Ennyi volt a lecke?

- Bezárhatlak abba a koporsóba újra, de a barátnőd mellé – fenyegetőzött.

- Nyugodtan – nyögtem ki nagy nehezen.

- Nem vagy tisztában azzal, kivel kezdesz. A kérdésedre megkaptad a válasz, és ha még egyszer rájövök, hogy valamelyik rokonom halott és miattad... Nem úszod meg. Boszorkány vagyok, az az bármire képes, ha akarom. Ha akarom, ezer évig vagy örökké szenvedsz majd. Úgy, hogy mindennap arra kelsz fel, hogy fájdalmas emberi kísérleteket hajtanak rajtad végig. Minden nap. Fájni fog, iszonyatosan. Igaz elmúlnának, mire reggel felkelnél, de csak is azért, hogy új dolgokat csinálhassanak veled. Esetleg kivájják a szemed, míg ébren vagy.. Bármit, amit csak szeretnének - magyarázta s azzal elengedte hajamat.

- Faszság. Akkor minek hagysz életben erővel?

Megsimította arcomat és felállt.

- Pontosan tudom, hogy ebben fogsz megőrülni. Ebben a tudatban. Örömmel fogom végig nézni – felelte s otthagyott.

Hátamra fordultam nagy nehezen. Megemeltem a fejem és szembesültem azzal a fájó – szó szerint fájó ténnyel, hogy egy kés díszeleg bennem. Remegő kezeimet a késre tettem és kihúztam magamból azt. Sikolyomat az egész város hallhatta.

C A L U M

June kiáltására tértem magamhoz. Az a kurva rendesen neki röptetett ennek a tetves fának, de nem is akárhogyan. Neki vágódtam a fának, utána szépen estem úgy tíz métert, ha ez nem lenne elég, ahogy földet értem és megmozdultam egy pillanatra, legurultam valami lejtőn, egy patakhoz. A fejem vérzett, hiszen neki ütköztem emellett egy óriási szikladarabnak. Rendesen elbánt velem. Nem hoztam a régi formám..
Inkább az önsajnáltatás helyett, talpra álltam és June felé rohantam. Ott feküdt a földön helyben hagyva. Nem érdekelt mi történt, felkaptam karjaimba és a kocsimba vonszoltam. Egyenesen a lakásomra vittem. Oda érve a nappalin átvonszoltam és az ágyamra fektettem. Levetkőztettem, sebe viszont nem volt csak ruhadarabjai áztak vérben. Ahogy a homlokomat finoman megtapogattam, éreztem, hogy nekem is eltűnt.

Már nem tudom követni ezt az egészet. Egyszer van erőm, egyszer pedig nincs?

June felült hirtelen fulladozva. Veregettem a hátát, annak reményében, hogy lesz valami eredménye, de semmi. Hoztam neki gyorsan egy kis vizet, amitől jobban lett.

- Jól vagy?

Gyilkos pillantással nézett rám.

- Úgy nézek ki faszfej?

- Mi történt, amíg én.. Agyaltam azon, hogy..

- Agyaltál.. Biztos valami árokban szenvedtél. Az a ribanc. Direkt ruházta rám a családtagjaim erejét. Azért nincs néha erőm, mert ha valami nagyobb sebet szerzek, utána még erősebbé válok. És tudod mi a legnagyobb faszság? Azért tart életben, hogy végig nézze, ahogyan bekattanok. Nem vagyok így is elég őrült? 

- Nekem is?

- Ja, neked is. Ugyan ez.

- De hát.. Ez kurva jó.

- Veled élni örökké? Soha.

- Nem kell velem élned, de mindig nálam kötnél ki – kacsintottam rá.

Ölembe ült és megemelte az állam. Legyintett egyet kezével s felpofozott.

- Te most beindítani akarsz?

- Ezt a megjegyzésedért kaptad, Hood.

- Megszokhattad volna, Hardy.

- Egy undorító patkány vagy ugye tisztában vagy vele?

- Bármi leszek, ha végre benned lehetek – mosolyogtam rá.

És ennyi.

Ismerem June-t, mint a tenyeremet. Egyből lekapott. Csókja dühös és durva volt.

Pont, ahogyan azt szerettem.