𝑩𝒐𝒓𝒏 𝒕𝒐 𝒅𝒊𝒆 ☆彡 𝒉𝒐𝒐𝒅

2•13

- Hinned kell nekem!

- Pffh, ez lehet hamis is!

- June - sóhajtott egyet s közeledett felém - te az én kislányom vagy. Zoe-val együtt.

- Nem!

- Van egy öcséd is. Zoe bátyja.

- Mi? Kicsoda? - fakadtam ki.

- Igen. Calum az!

Sikítani kezdtem teli torokból és fülemre tapasztottam mindkét kezem.

Nem lehet Calum az öcsém!

Nem és nem!

Lehajolt elém és levette kezeim.

- De igen - felelte mire bedühödtem.

Elkaptam a nyakát s lassan felálltunk mindketten. Az erőmre kezdtem koncentrálni s sokkolni kezdtem. Majd ő is a nyakamra tapasztotta a kezét és ugyan azt tette velem.

- Mit gondoltál ez honnan van? - kérdezte a fájdalomtól zihálva.

Éreztem, hogy kezd elhagyni minden erőm a fájdalomról pedig nem is beszélek.

Hirtelen Zoe berúgta az ajtót. Az állítólagos apám kinyújtotta Zoe felé kezét s egy szempillantás alatt erejével az üvegablaknak repítette mire az betört.

Láttam szemem sarkából hogy Zoe ugyan zihálva, de egy kést repít emberünk hátába, mire az térdére esik.

Calum felemelt a vállára s kivitt onnan. Felültetett maga elé a motorra s úgy vezetett.

Nem akartam elmenni.

Tudnom kellet, hogy ez igaz-e.

Ez az egész.

Egy elhagyatott városrészre értünk egy csöves motelbe.

- Én.. Zoe-val szeretnék aludni - mondtam miközben próbáltam könnyeim visszatartani.

- Miért baby? - kérdezte Calum s átkarolta a derekam.

Elhúzódtam tőle.

- Ne hívj így.

- Mi?

- Rendben June - vágott közbe Zoe.

Luke magával vonszolta Calum-ot aki fájdalmas arckifejezéssel bámult engem.

Bementem Zoe-val egy motel szobába s elsiettem zuhanyozni.

Sírva fakadtam.

Nem lehet ő az apám.

Calum nem lehet az öcsém ő a szerelmem.

Szerelmem? Ez egy hülye szó. De szeretem. Úgy. És nem... Nem..

- June! Meddig zuhanyozol már? - dörömbölt az ajtón Zoe.

Szinte el is felejtettem, mennyi ideje lehetek itt.

Felkaptam magamra egy törölközőt s kitipegtem.

- Te sirtál? - kérdezte hitetlenkedve.

- Nem. Dehogy. Minden oké - erőltettem magamra egy műmosolyt.

Lefeküdtem s gondolkozóba estem, míg végül elnyomott az álom.

//

Másnap reggel mindenki a mi szobánkba tömörült.

- El kell tűnnünk innen! Rögtön! - mondta Matt.

- Egyetértek - felelte Calum.

- Én nem - vágott közbe Zoe.

- Miért nem? - kérdezte Luke.

- Mert.. Annak a pasasnak ereje volt. June mit tettek veled ott? - nézett rám Zoe kérdőn, mire a földre sütöttem tekintetem.

- Semmit. Csak kínzott.

- De hogy hogy olyan ereje volt, mint Louis-nak?

- Nem tudom, Zoe! - csattantam fel s kimentem a friss levegőre.

Calum utánam jött.

- Mi a fene bajod van neked?

Szemeibe néztem s kitéptem belőle egy hajszálat, amit gyorsan a kabátom zsebébe dugtam.

- Semmi - feleltem szárazon.

- Mi volt ez az esti?

- Calum én..

- Te?

- Nem szeretlek.

- Hazudsz! - vágta rá.

- Nem hazudok - susogtam szinte.

- Mondd a szemembe! - utasított erélyesen.

A szemeibe néztem s könnyeim megindultak.

- Nem szeretlek - mondtam remegő hangon, mire megcsókolt.

Durván ellöktem magamtól.

- Nem szeretlek Hood! - kiáltottam s Zoe kocsija felé indultam.

El tudtam csenni a kulcsát sunyiban.

Elnevette magát.

- Te büdös kurva! - ordította mikor beszálltam a kocsiba.

Muszáj, kiderítenem mi folyik itt. Jobb is, ha a halálom kívánja, és nem aggódik értem.

Ezt egyedül kell megoldanom.

De ez volt életem legnehezebb dolga.

A szemébe hazudni.