𝑩𝒐𝒓𝒏 𝒕𝒐 𝒅𝒊𝒆 ☆彡 𝒉𝒐𝒐𝒅

6.3

C A L U M

- Apuci – súgta a fülembe reggel egy édes hang.

Kinyitottam szemeim, előttem pedig Rebecca káprázó nagy zöld szemei nyíltak meg, pösze orra, telt ajka – amik mozogtak, de nem hallottam mi hagyja el őket.

- Hallasz te engem? – kérdezte ölbe tett kézzel.

Felültem hozzá és szőke tincseit válla mögé söpörtem. Adtam szájára egy csókot, de eltolt magától.

- Nem figyeltél rám – duzzogott.

- Hagyd ezt abba baby. Nem vagy te ilyen – mosolyogtam rá pimaszul, majd újra bepróbálkoztam.

Megint beégtem.

- Inkább taníts meg arra amire kértelek! – nézett rám szépen.

Megfogtam a kezét és kinyújtottam.

- Látod ezt? – mutogattam rá.

- Mit?

- Puhány vagy te ehhez – nevettem ki, majd kikeltem az ágyból.

- Te sem vagy egy izom agy. Miért ne csinálhatnám azt amit te? – vonta fel szépen ívelt szemöldökét – Talán félsz, hogy jobb lennék?

Nevetni kezdtem.

- Egy. Semmitől sem félek – fordultam felé – kettő, a férfi az férfi. A nő pedig nő. Tudtommal az vagy, így viselkedj is úgy!

- Mióta mondod meg nekem, hogyan viselkedjek?

- Együtt vagyunk. Azóta – feleltem egyszerűen.

- De én nem akarok vacak irodákban dolgozni. Utálom az embereket. Én olyan akarok lenni, mint te.

- Hallod magad? Embereket ölök. Miért akarnál már olyan lenni?

Olyan lenni, mint June? Komolyan ez a csaj, ugyan azt csinálja.

- Jó buli lehet – mosolygott rám.

- Te nem vagy százas!

- De ezért szeretsz! – kacsintott rám.

Hitetlenül megráztam a fejem, de persze nem mondtam rá semmit.

Mivel nem szeretem.

Csak azt hiszi, hogy igen.

- Vár a munka Becca!

- Csak gondold át, oké? – nézett kérőn szemeimbe.

- Oké – hazudtam egy nagyot sóhajtva.

Adott egy csókot, majd lelépett.

Én nem fogom megtanítani őt semmire az is biztos.

Nos, egy hónapja váltunk el June-al. Szeretni szeretem, hisz megéltünk pár dolgot – és bevallom a jobb horogja is hiányzik – de nem bírtam ránézni. Gyáván hangzik, de undorító volt. Egyszerűen nem ment. Időközben visszatért az erőm, gondolom neki is, de.. Eleget nyúztuk egymást. Ha akar, kezdjen új életet mással.

Én is megtettem.

Mert így a helyes. June-al a legrosszabbat hoztuk ki egymásból, míg Becca mellett más ember vagyok. Teljesen más.

És ez az érzés boldoggá tesz. Bízom abban, hogy ő is az. Ráadásul kezembe vettem a dolgokat. Felkerestem egyenként olyan srácokat, akikre bizonyítottak valami gyilkosságot – de mégsem csukták le őket valamilyen okból kifolyólag. Na meg, egy elmegyógyintézetbe is elmentem felszabadítani két embert. Így építettem fel szép lassan az én kis csapatomat, akik nekem dolgoznak. Akik hozzák a pénzt nekem – mert persze abból sosem elég. És igen, egyedül akarok eljutni az alvilág csúcsára, nem segítséggel és csak is olyan emberekkel, akikben megbízom és profik.

Nos, ők azok.

Kocsimba szálltam és elindultam a fő hadiszállásunkra ami egy villában volt egy elhagyatott hely közepén.

- Főnök, főnök! – szólt izgatottan Kyle mikor beléptem.

- Na mi az? – kérdeztem miközben betekertem magamnak egy cigit.

- Van egy srác Austin-ban, aki alkalmas lenne arra a melóra amit egyikünk sem akar bevállalni.

- Már miért lenne alkalmas rá?

- A srác elmebeteg. Bobby-nak hívják és komolyan, olyanokat csinált már, hogy mellette bármelyikünk eltörpül.

- Miket?

- Volt régebben valami csaja. Agyonverte baseball ütővel és elküldte a csaj szüleinek a szétloccsant testrészeit. Na meg, annyira utálta a szüleit, hogy az anyját megnyúzta utána feltálalta a húsát az apjának.

- Akarok én ennyire beteg gyerekekkel foglalkozni? – kérdeztem.

- Szerintem megéri. Neki mindegy, csak ölhessen – vonta meg a vállát.

- Na jó, kerítsétek elő nekem – adtam ki a parancsot.