𝑩𝒐𝒓𝒏 𝒕𝒐 𝒅𝒊𝒆 ☆彡 𝒉𝒐𝒐𝒅

6.2

Este ahogy hazaértünk csöngetni kezdett valaki odakint. Az ajtóhoz rohantam és kinyitottam azt.

A rendőrség volt az.

- Jó estét! Maga June Hardy? – kérdezte a rendőr.

- Az – vágtam rá – mit akarnak?

- Csupán feltenni pár kérdést – ment el mellettem az öregebb rendőr, akit követte a fiatalabbik.

Helyet foglaltak a nappaliban lévő asztalomnál, mintha kurvára lenne ehhez joguk. Leültem hozzájuk.

- Nem akarnak elhúzni a bús picsába?

- Hiszen azt sem tudja, miért kerestük meg.

- Valóban, de bejöttek a lakásomba úgy, mintha csak otthon lennének – háborodtam fel.

- Térjünk a lényegre. Ma  meggyilkoltak egy asszonyt a szomszéd utcában, majd felgyújtották rá az egész lakást.. – magyarázta.

Egyáltalán nem voltam ideges. Úgy meredtem rá a rendőrre mint egy ártatlan szűz kislány.

- És? – szakítottam félbe.

- És látták magát na meg a kis barátját arra ólálkodni.

Bobby pont akkor jött le. Leült mellém.

- Igen, magával - vetette oda neki a rendőr.

- Miről van szó? – kérdezte Bobby.

- Magukat gyanúsítja a szemben lakó férfi azzal, hogy megölték Yvett Dallas-t.

- Semmi bizonyítékuk, nekem meg indítékom sem volt erre – feleltem.

- És ha mi voltunk, akkor mi van? – förmedt rájuk Bobby.

- Felvetted amit mondott? – kérdezte az öreg a fiatalabbiktól, aki bólintott.

- Álljon fel! Most bemegyünk szépen az őrsre! – utasított, de én nem tágítottam.

Bobby arcát az asztalra nyomta a vénember, hogy össze bilincselhesse a kezeit derekán.

Sóhajtottam egy óriásit és felálltam. A fiatalabbik finomabban akarta csinálni az egészet, amint azt láttam rajta. Kezembe repítettem egy kést, mire csak ámult és bámult. Elvágtam a torkát, ennek láttán a vénember menekülni akart volna. Kezemet felé emeltem. Tenyeremet kinyújtottam felé és lassan – de biztosan, szorítottam ökölbe. A férfi üvöltözött a fájdalomtól. Remegett s kezdte elveszteni egyensúlyát. Földre zuhant, én pedig gond nélkül a szívébe döftem késem.

Elvetemült képpel meredtem Bobby-ra.

- Ju.. June.. – habogott összevissza.

Késemmel együtt közeledtem felé. Megfogtam inge gallérját és levonszoltam a pincébe. Leültettem egy székre, amihez hozzákötöztem lábait is. Tudta, hogy ez semmi jót nem fog jelenteni számára. Ölébe ültem és kósza szőke tincseit hátra igazítottam kezemmel.

- Mit csináltál az előbb, hmm? – kérdeztem kislányos hangomon.

- Sajnálom, June – motyogta.

Beletúrtam hajába és ajkainak estem. Vadul faltam az ajkait, majd mikor ráuntam leváltam róluk.

Értetlenül nézett rám.

- Mi volt ez? – kérdezte.

Arca kipirult és éreztem mennyire örül nekem odalent.

- Mintha nem élvezted volna – mosolyogtam rá.

- Mit akarsz June?

- Beszélgetni. Miért ölted meg azt a lányt?

- Mert megcsalt.

- Hmm, és most miért kezdtél dalolni a zsaruknak?

- Nem tudom, csak.. A jobbik énem.. És a hangok...

- Ohh, édesem – simítottam meg az arcát – ezen segíthetünk.

- Mi? Hogy?

- Úgy hogy ilyet többet nem csinálsz, mert nem fogsz tudni.

- Mi.. Miért? – kérdezte miközben megremegtek ajkai.

- Mert most szépen kivágom a nyelved – feleltem egyszerűen.

Szét akartam feszíteni a száját, de sehogy sem hagyta. Bevetettem az erőmet, kicsit megsokkoltam szegényt – mire abbahagyta a küzdelmet. Megfogtam nyelvét már amennyire tudtam és belevágtam késemmel. A vére csak úgy ömlött. Éppen a felénél tartottam, mikor kezdett elájulni. A vér is több lett, de nem hagytam abba.

Végül sikerült az egész és kimostam száját vízzel, majd lefektettem. Kicsit sokkos állapotba került – de legalább most megtanulja, kivel húzzon ujjat. Felőlem ezek után el is takarodhat mellőlem, de velem senki nem fog kibaszni.

Főleg egy ilyen nem, mint ő.

És mi tagadás. Tettem azért, hogy hallgasson.