𝑩𝒐𝒓𝒏 𝒕𝒐 𝒅𝒊𝒆 ☆彡 𝒉𝒐𝒐𝒅

5.10

Egy hét múlva....

CALUM

June teljesen kiborult a történtek után. Elnézést, az nem is kifejezés mennyire. Úgy viselkedik mint egy eszelős. Nem bírom levakarni magamról, állandóan rajtam csimpaszkodik. Este meg el kell ringatnom, akárcsak régen Emily-t. Mindenkit megöltek legjobb tudomásom szerint – még Luke gyerekeit is és Jim-et is. Mintha.. Valaki kiakarna irtani minket, komolyan. Ezért is volt nehéz nekem kirabolni egy-két túl gazdag emberkét, hogy kivehessünk egy lakást. June nem segített – ami a legrosszabb, hogy nem is akart.

Úgy érzem teljesen elveszítettem.

Eddig bírta.

- June! – keltegettem reggel.

Ahogyan azt az elmúlt hétben csinálta, remegve tápászkodott fel az ágyból. Nem szólt egy szót sem – na nem mintha hallottam volna hangját ebben a pár napban.

- Csináltam neked egy forró fürdőt. Oké? – mosolyogtam rá

Könyörgőn nézett rám.

- June, nem maradhatok veled. El kell intéznem pár dolgot. Nem lesz baj.

Könnyes szemekkel bólogatott és elindult a fürdőbe. Én az ágy alól elővettem egy fémdobozt, amiben a fegyvereim voltak. Betöltöttem kettőt és elindultam.

A megbeszélt bár elé érve találkoztam Kevin-nel, aki elvileg tudott valamit Zoe és Luke gyilkosáról. A kinézete egyenlő volt egy lúzerével, vékony testalkata volt, na meg alacsony. Szőke hajjal, szemüveggel. Úgy éreztem bohócot csináltam magamból, hogy elhittem neki amiket mondott. Beinvitált a bárba ami retró színekben és bútorokban pompázott. Leültünk a bár pult elé.

- Szóval? – néztem rá.

- Nem hiszem, hogy készen állsz a válaszra! – mondta.

Értetlenül meredtem rá. Csettintgetni kezdett az egyik pincérnek, aki egy nagy borítékot adott a kezébe. Átnyújtotta nekem és kihúztam belőle a képeket, amin tisztán látszott, hogy valaki elkapja őket. Tovább néztem a képeket és megláttam...

A kurva életet!

- June! – kiáltottam el magam és ahogy tudtam rohantam hazafelé.

JUNE 

Beültem a kádban gőzölgő forró vízbe és kényelmesen elfeküdtem benne. Vártam az érzést, hogy ellazuljanak izmaim. Egyre lejjebb csúsztam a vízben s lehunytam szemeimet. Próbáltam valami nagyon szépre gondolni – Calum is mindig ezt mondja nekem lefekvés előtt.

A legszebb dologra gondoltam, ami az életemben elérkezett. Csak hogy..

Fulladozni kezdtem. Nem éreztem semmit a fájdalmon kívül ami a torkom köré fonta magát. Kinyitottam a szemeim és láttam egy sí maszkos férfit. Kapálóztam minden erőmmel, hogy megállíthassam. És akkor kezeire tettem az enyéim és bevetettem erőmet. Rázkódni kezdett a földön. Kiszálltam a kádból, felkaptam köntösöm és a nappaliig rohantam. Hallottam gyors lépteit magam mögött. A TV mellett volt egy feszítővas és megragadtam. Megállíthattam volna az erőmmel, de puszta kézzel akartam elintézni.

Ekkor tudatosult bennem, mennyire nevetségesen viselkedem. Ez nem én vagyok.

Meghaltak körülöttem emberek – de erre valahol mindig gondoltam hogy bekövetkezik, csak sose akartam beismerni.

És igen.

Elbasztam.

Nem védtem meg akiket szeretek.

Kudarcot vallottam.

De a revans még hátra van.

- Szóval te ilyen kemény legény lennél? Betörsz a lakásomba és úgy akarsz megölni? – érdeklődtem, miközben a kezemben pörgettem azt a tetves vasat.

Nem szólt egy szót sem, csak felemelte felém a fegyverét.

- Ohh, haver. Pedig én csak kérdeztem tőled valamit! – tettem fel kezeim megbánóan.

Egy pillanatra a padlóra vezette tekintetét, én pedig kaptam az alkalmon és a karja felé dobtam a vasat, amiből kiesett a fegyver. Kezembe repítettem pisztolyát, mire futni kezdett az ablak felé. Meghúztam a ravaszt, eldördült kezemben a fegyver. Eltaláltam karját, de eléggé elbénázhattam, mivel csak felszíni sérülés lett belőle. Hagytam elmenekülni. Remegő kezekkel tettem le az asztalra a fegyvert.

Minden kezdődött előröl.

Akár egy ördögi kör.