Itt vagyok | ✓

44.fejezet

Drew:

Csak ültem a kocsiban és meredtem magam elé. Jessica tiszteletbe tartva engem – mint mindig -, csak ült és hallgatott. Nem mondott felesleges közhelyeket. Nem mondta, azt, hogy sajnálja. Rám hagyta a dolgot. Az elejétől kezdve így csinálja. Rávezet az útra, de végső soron hagyja, hogy én döntök melyik úton haladok, a saját tempómban.

- Mihez kezdesz most, hogy tudjuk Valery...khm...Evelin ebben a városban van? – kérdezte végül, megtörve az ólomsúlyú csendet.

- Fogalmam sincs. Hónapok után így látni őt...nem is tudom szavakkal elmondani. – suttogtam és újra felidéztem meggyötört arcát. Fájt látnom, hogy bántották. Szenvedett, és nekem mellette kellett volna lennem. Ehelyett csak otthon sajnáltattam magam. Biztonságban. Valóban annyira különböznénk, hogy nem tudjuk megérteni a másikat? Nem lehetne ezt a szakadékot orvosolni? De hogyan tudnék mellette állni, ha azt sem tudom ki ő? A szemem láttára lőtt le egy embert. Szinte habozás nélkül. Ki ez a lány? Biztos, hogy nem az, akit megismertem. És ennek ellenére...ezt az oldalát is meg akarom ismerni. Hisz, ha csak a jó énjét ismerem, hogyan is jelenthetném ki: szeretem őt, olyannak, amilyen.

Láttam már a kedves és gondoskodó énjét. A gyengédségét. De nem láttam még a harcias oldalát. A hazugságait sem ismerem.

- Ugye nem akarod feladni?

- Nem. Nem akarom. Hiszem, hogy Valery életem szerelme. Tudom, hogy csak mellette lehetek teljes, és felszabadult. De még nem ismerem őt. Szóval ennyi idő után...ideje megismernem őt. Olyannak amilyen. Látni akarom azt a lányt, akit ő mindenáron el akar rejteni.

- Remélem...én is megérhetem. – mosolyodott el szomorúan a lány. Megint csak hallgatni tudtam. Nem tudtam mit kezdeni ezzel. Nem tudtam valami bátorítót mondani neki. Pedig biztos szüksége lenne rá. Mit mondhatnék egy lánynak, aki haldoklik, és mindent megtesz értem, én mégsem ismerem. Őt sem ismerem. Milyen szánalmas. Élek az emberek mellett és semmit nem tudok róluk.

- Jess. Mesélj magadról. – indítottam be a motort és elindultam vissza a hotelba. Ha Valery ebben a városban van, holnap is itt lesz.

- Mi ez így hirtelen? – nevetett.

- Tudom, hogy rákos vagy. Hogy egy alkoholista rendőr az apád. De ennyi.

- Még mindég többet tudsz, mint bárki más. – megint az a szívszorító mosoly jelent meg az arcán.

- Szóval?

- Nem hagysz békén igaz?

- Nem.

- Miért érdekel?

- Miért? Komolyan kérdezed?

- Igen.

- Nem ismersz engem. Mégis folyamatosan engem támogatsz. Eljöttél velem egy ilyen útra, mikor haldokolsz. A családoddal kellene lenned, mégis engem segítesz. Miért?

- Talán egy idegennel a legkönnyebb kapcsolatot létesíteni. Aki ismer...az elfogult veled. Az érdekel ki vagyok?

- Igen.

- Végül is nem árt, ha egy valaki legalább ismer mikor meghalok.

- Fáj, ha erről beszélsz. – suttogtam. Nem tudom, hogy meghallotta-e, de nem reagált erre a megjegyzésemre.