Valery Cox nem egy egyszerű lány bármennyire is annak mutatja magát. Kettős életet él. Igazi énje a gettós csaj, aki minden nap harcol az életben maradásért, míg a másik énje egy tökéletes kis visszahúzódó lány. Két város, két élet, két Valery. Múlt...
Már is hallottam súlyos lépteit magam mögött. Hátra pillantottam. Pedig tudtam, hogy nem kellett volna. Ilyenkor csak futni kell, anélkül, hogy az ember hátra nézne. És mégis...látni akartam, hogy van-e esélye beérni minket. Nagyon a sarkunkban volt így mikor pár méterrel előttem megláttam egy kukát, felborítottam azt. Az egész tartalma befedte a járdát, még egy kicsit az utat is.
- Feltartom. – mondta Mark.
- Mi? Nem! – tiltakoztam hevesen. Csak egy pillanat kell Michaelnek, hogy földre terítse őt. Nem ér ennyit.
- Nyomás! – sietett. Körülnéztem az úton, de folyamatosan jöttek a kocsik, viszont időm nem volt arra, hogy biztonságosan átkeljek, szóval egyszer csak leléptem a padkáról. A kezemet előre nyújtottam, és megvakulva a fényszórótól, reménykedtem, hogy nem most fogok meghalni. Mikor a kocsi hangos fékezéssel megállt, megfordultam Mark irányába. Épp püfölték egymást Michaellel. Gyorsan kibiztosítottam a fegyveremet és céloztam, hogy eltaláljam Michaelt, aki épp most került alulra, így hezitáltam, hisz Markot nem akartam lelőni.
- Gyerünk már. - sziszegtem idegesen. Mikor végre Michael került felülre épp lőni akartam, csakhogy ő gyorsabb volt. Rám emelte pisztolyát, én meg egy pillanatig döbbenten farkasszemet néztem a fegyverrel.
Fegyver volt nála? Nem is vettem észre...a francba!
Gondolatmenetemből a hangos dörrenés zökkentett ki, de már nem volt időm kitérni a golyó elől. Éreztem, ahogy átszakadt a vállamon a fém kis gömb. Átment a ruhámon, a bőrömön, a húsomon. Mintha egy izzó lávagolyó talált volna el. A fájdalmas rész égett és azonnal vérzeni is kezdett. Odakaptam a kezem, de gyorsan észbe kaptam. Felegyenesedtem és szerencsémre még mindég Michael volt felül, így nem hezitáltam. Meghúztam a ravaszt. A fülemben dobolt a vérem, szívem olyan hevesen vert, mint még soha ezelőtt. A többi kocsi is megállt körülöttünk. A forró vért is éreztem, mely lassan végig folyt a karomon.
- Menj már! Fuss! – kiabált rám Mark, kizökkentve a sokkból, ami ért. Hirtelen minden újra felgyorsult, és minden hangosabbá is vált. Megfordított és futni kezdett velem. Visszanéztem. De nem Michael érdekelt. Az a kocsi. Ami megállt, és majdnem elütött. Ismerem azt a kocsit...
- Ne nézz hátra! – szót fogadtam Marknak és próbáltam futni, de éreztem, ahogy minden lépésnél egyre kevesebb erő van bennem. Mark befordult velem együtt, de újfent falba ütköztünk. A franc egye meg ezt a várost! Minek van ennyi zsákutca?
- Merre tovább? – kérdeztem lihegve.
- Egyenesen.
- Fal van előtted.
- Az nem akadály. – bólintott, majd bakot nyújtott.
- Mark.
- Nem állhatunk meg. Gyerünk Evelin. – hatalmas tenyerébe tettem a lábamat, majd ő fellendített a magas fal tetejéig. A szögesdrót megnehezítette a feladatomat, de aránylag zökkenőmentesen jutottam át. Beleestem a bűzölgő kukába, majd nagy nehezen kikecmeregtem onnan, de legalább nem vágott meg az a hülye drót. Mark simán átlendült és földet ért, mintha ez csak egy rutin feladat lett volna. Mondjuk a rendészetnél valószínűleg ez pont így is van. Leguggolt hozzám. Én csak ültem ott a földön, és igyekeztem nagy levegőket venni.
- Csak egy horzsolás, de össze kell varrni. – szisszentem fel.
- Semmi baj. Itt vagyok. – felsegített a földről és futásnak eredtünk, de nem bírtam sokáig. Kifulladva megtámaszkodtam a falnál. – Gyere. – térdelt le nekem háttal.
- Csak lelassítalak.
- Nem baj. Michael elvesztette a nyomunkat. – biztosított arról, hogy megnyugodhatok. De hogyan is nyugodhatnék meg, mikor az a rohadék ugyanabban a városban van, ahol mi is? Hogyan érezhetném magamat így biztonságban?
Szinte ráomlottam a hátára, ő pedig felemelt és cipelni kezdett.
- Bár olyan erős lehetnék, mint te. – suttogtam.
- Te sokkal erősebb vagy nálam.
- De nő vagyok.
- Talán pont ezért. – hallottam a hangján, hogy elmosolyodik.
- Hogy érted?
- Senkit nem láttam még így küzdeni a családjáért. Erre csak egy nő lehet képes.
- Küzdöttem. De nem ért semmit.
- Ott voltam aznap éjjel Evelin. Ha Gerard nem ránt le a földre bementél volna az égő házba Benért. Ha Gerard egy perccel is később érkezik, te is felrobbantál volna.
- Ezért mondom...nem vagyok én olyan erős.
- Senki nem ment volna be az égő házba kockáztatva az életét. Te viszont futva indultál a halálba, hogy megmentsd az öcsédet. Nálad erősebb embert nem ismerek.
- Ha nem mentem volna el felvenni a fizetésemet...ha otthon lettem volna... - küszködtem előtörni készülő könnyeimmel, és belefúrtam fejemet Mark vállába.
- Senki nem tudja mi lett volna akkor. – mondta keserűen. – Gerardhoz viszlek, hogy összevarrja a sebedet.
- Ne. Michael ott keres majd először. Vigyél csak hozzád. Magam is össze tudom varrni a sebemet. – mondtam tompán. Olyan nehéznek éreztem magam. Szemhéjaim kezdtek lecsukódni. Szinte már a fájdalmat sem éreztem.
- Evi. Ne aludj el! Beszélj hozzám.
- Miről? – kérdeztem lassan és halkan.
- Bármiről. Erről a srácról. Erről a...hogy is hívják, Andrewról.
- Drewról? – mosolyodtam el.
- Róla.
- Nagyon szép a mosolya. A szemei barnák. Mindig csillognak. Amikor rám nézett...mindig is felvillanyozott. A hangja megnyugtató. Amikor átölelt úgy éreztem biztonságban vagyok. Olyat adott nekem, amit senki sem tudott soha. Annyira szeretem őt. – éreztem, ahogy egy könnycsepp legördül az arcomról. Újra arra a kocsira gondoltam. Ismerem azt a kocsit. Az Drew kocsija volt. De az is lehet, hogy valami gazdag családé, akiknek semmi köze Drewhoz, ugye? Bár ne látná meg soha, hogy milyen is vagyok igazából. Bár rejtve maradna ki vagyok valójában. Bár ne látna ilyen állapotban.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
