Valery Cox nem egy egyszerű lány bármennyire is annak mutatja magát. Kettős életet él. Igazi énje a gettós csaj, aki minden nap harcol az életben maradásért, míg a másik énje egy tökéletes kis visszahúzódó lány. Két város, két élet, két Valery. Múlt...
- Michael megölte Bent. Megölte a fiamat. – kinézett az ablakon, de a szemem sarkából így is láttam az arcán legördülő könnycseppet.
- Többé nem bánt minket. Teszek róla. – nem sírtam el magam, de már éreztem ahogy ég a szemem.
- Nem kellene ilyeneket mondanod. Ezt nekem kellene mondanom. Mióta vagy te a felnőtt? – kérdezte és felém nézett, de én csak monoton a kacskaringóssá vált útra összpontosítottam.
- Számít ez? – lassan kopogni kezdett az eső a kocsi üvegén.
- Már nem. – pár percig csend telepedett ránk, majd újra megtörte a némaságot. – Miért nem kapcsolod fel a lámpát? Veszélyes így vezetni.
- Jelenleg veszélyesebb a fényszóró. Olyan, mintha tűzijátékot lőnék fel, hogy megmutassam a helyzetünket.
- De nem követ senki.
- Az hogy mi nem tudunk róla, az nem azt jelenti, hogy nincs is úgy.
- Keresek valami albérletet.
- Flintben keress.
- Visszamegyünk? Onnan menekültünk el.
- Pont ezért. Michael úgy gondolja majd, oda biztos nem mentünk vissza, ahol minden történt. Nyerünk vele talán úgy két hetet. Addig pedig megtanuljuk hogyan maradjunk észrevétlenek. Ezúttal Flint északi részén keress valamit, ne a déli részén. – sávot váltottam és beindítottam a rádiót. Levettem a hangerőt, hallottam, ahogy anya pötyögi be a betűket.
- Háát...nem sok lehetőségünk van.
- Na mondjad.
- Van egy nagyon olcsó kis egérlyuk, penészes falakkal. – elfintorodott és tudtam, hogy ez máris felejtős. – És a másik lehetőségünk az egy bútorozatlan kis lakás az ötödiken. Viszont jó fényes, de a fűtés nem tökéletes. – elhúzta a száját. Tudom, hogy nehéz visszaszokni arra az életre, amiből kikecmeregtünk, amikor már megtapasztaltuk idézőjelben a luxust, de a szükség nagy úr.
- Ami nem öl meg az megerősít. – zengtük mindketten nagyot sóhajtva. Lekanyarodtam egy benzinkútnál és egy bokor mellett parkoltam. Hátranyúltam az ülésre, és felvettem a fekete baseball sapkámat, ami régen még Ben-é volt.
- Kérsz valamit enni?
- Nem.
- Oké. Mindjárt jövök. – kiszálltam a kocsiból, és egy pillanatig csak álltam ott. Éreztem, ahogy újra vér jut a lábaimba. Elindultam a lepukkant benzinkút felé. Eligazgattam a sapkát úgy, hogy az arcom ne legyen látható, plusz még a kapucnimat is felvettem. Alig vártam, hogy bemenjek. Odakint hideg volt a szél és az eső kombinációja egy egyszerű kis pulcsiban. Megkönnyebbülten mentem be. Végig futottam a gusztustalanul sok fénnyel kivilágított sorokat, hűtőket és vettem néhány szendvicset, de nem eresztettem el magam, mert itt minden méregdrága árban volt. A pénztárhoz somfordáltam és letettem az árut. A pocakos, olajfoltos pólójú férfi gyanakodva nézegetett. Nem csodálom. A helyében biztos azt hittem volna, hogy ki akarom rabolni, aztán lelövöm, és elfutok. De végül vonakodva letettem a pénzt a pultra és gyorsan felmarkoltam a cuccokat, majd szinte futásnak eredtem a kocsiig. A csontom is jéggé dermedt, olyan hideg volt. Beültem anya mellé, aki a telefont a füléhez szorította, és serényen bólogatott, de mikor rájött, hogy az illető nem látja, csak hallja, beleszólt a telefonba.
- Igen, jó lesz. Nagyon szépen köszönjük. – míg ő búcsúzott, addig én vissza kanyarodtam az országútra és folytattam az utunkat Flint felé. Viszlát idilli kisváros, üdv újra drága pokol. Felkapcsoltam a fényszórókat, mert úgy gondoltam anyunak igaza van. Senki nem követ, én pedig túl fáradt vagyok ahhoz, hogy még órákig hunyorítva vezessek a hegyekben.
- Ki volt az? – kérdeztem mikor végre letette a telefont.
- Felhívtam ezt a férfit, aki az albérletet hirdette.
- Most? – kerekedtek ki a szemeim és egy kanyar után ránéztem a műszerfalra, ami 7:24-et villogott. El se hiszem, hogy csak így repülnek az órák. És a percekkel a távolság is nő köztem és a szeretteim közt. Újra elszomorodtam és úrrá lett rajtam a melankólia, de pár perc után le is küzdöttem ezt magamban. Most a túlélésre kell koncentrálnom.
- Aha. A hirdetésben azt írta bármikor hívhatjuk. – vonta meg törékeny vállait.
- Nem vagy ép. – nevettem el magam, amivel hivatalosan is oldottam egy kicsit a lassan egy napja tartó feszültségen. Kimerültek és elveszettek vagyunk.
- Nem baj. Ennyi kell, nem?
- Pontosan. – bólogattam és próbáltam nem arra gondolni, hogy az elkövetkezendő időben mennyire nem lesz jelen az életünkben a boldogság. Igyekeztem azt is magam mögött hagyni, hogy milyen érzések kavarognak most bennem. És azt is szerettem volna kizárni, hogy rohadtul álmos vagyok, mert lassan huszonnégy órája nem aludtam semmit, és két órája vezetek, de még hátra van három. Emellett már mióta nem ettem és ittam semmit. A torkom kezdett kiszáradni, a szemeim égtek, a fejem pedig lüktetett, mintha valaki fejbe vágott volna egy vázával. Bárhonnan is nézzük a jelenlegi helyzetet, az sehogyan sem jó. Nagy sóhaj szakadt ki belőlem, és próbáltam figyelni, hogy nagyon ne lépjem túl a sebesség korlátot. Ezt utálom a legjobban a vezetésben. Utálom, hogy az ember még itt is be van korlátozva.
- Elena hogy bírta? – kérdeztem. Elena anyám legjobb barátnője volt...eddig. Anya azt mondta ezt személyesen akarja elintézni.
- Rosszul. De nekem rosszabb volt. Hazudtam neki.
- Mit?
- Hogy áthelyeztek. Nem akartam bevonni ebbe az egészbe. Na és Drew? – összeszorítottam az állkapcsomat és kicsiket bólogattam, hogy el ne sírjam magamat. A nyaklánc, amit tőle kaptam, most szinte égette a nyakamon a bőrt.
- Én levelet írtam neki. Corteznek, Zoenak és Chrisnek is. – Anya nem válaszolt. Nem volt mit mondani. Tudtuk mit jelent ez. Tudtuk mit jelent mindent hátrahagyni, és eltűnni, mint a kámfor. 7:47. Szombat reggel nyolc lesz nem sokára. Drew, Zoe...és mindenki lassan felébred, és szembesül a hiányommal. Vajon mit tesznek majd? Vajon jól lesznek? Buta kérdés. Ha valaki elhagy egy másik embert az egyik sem fog soha helyre jönni. Miért? Miért kell ilyen kegyetlennek lennie az életnek? Nem lehetne, hogy minden idilli és jó? Utálom, hogy erről kell szólnia az életemnek. Bárcsak minden máshogy alakult volna. Bárcsak valaki más lehetnék. Csak egy kicsit. Csak egy pillanatra. Csak egy órára....csak egy életre.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
