Valery Cox nem egy egyszerű lány bármennyire is annak mutatja magát. Kettős életet él. Igazi énje a gettós csaj, aki minden nap harcol az életben maradásért, míg a másik énje egy tökéletes kis visszahúzódó lány. Két város, két élet, két Valery. Múlt...
- Oké. – elmosolyodott és kezét összefonta az enyémmel, amit megszorítottam, és ebből a gesztusából merítettem erőt. Leült az ágyra, míg elővettem a dobozt, amelyben a ruhája volt. Átadtam neki. Megsimította a hófehér doboz tetejét és óvatosan leemelte azt, majd tátott szájjal nézte a ruhát, amit lassan kiemelt a helyéről. Hitetlenkedve rám nézett, majd vissza a ruhára.
- Te meghibbantál. – mosolygott.
- Most miért? – mosolyogtam és én is csak néztem őt. Bement a fürdőbe és elkezdett tollászkodni. Én gyorsan magamra kaptam a zakót és a nyakkendőt, majd bekopogtam hozzá.
- Kész vagy?
- Közel sem.
- Segítsek?
- Megoldom.
- Jó, akkor előre megyek, üdvözlöm apámmal a vendégeket.
- Rendben, ott találkozunk. – hallottam hangját az ajtó mögül. Elindultam a kis ösvényen, ami a nagy villába vezetett és belopakodtam a teraszon át. Már hallottam a kocsi ajtók csapódását, és a hatalmas ajtónk nyílását. Világ életemben ezeken a partikon éltem a családi életemet. Rühellem. De ez a pénzzel jár, vagy mi. De a mai nap más lesz. Ma Valery is velem van. Itt lesz velem. Apám odajött hozzám és homlokráncolva nézett mögém.
- Valery?
- Még tollászkodik.
- Nők. – csóválta a fejét és megigazította a nyakkendőmet. Csodálkoztam, hogy apám megjegyezte Valery nevét. Akárhányszor meséltem neki valakiről mindig elfelejtette a nevét. Cortezt is két évébe tellett megjegyezni. Valószínűleg azért, mert olyan keveset kommunikálunk. Nem hallja mindennap a barátaim neveit. Mondjuk nekem csak Cortez van, szóval annyira nem hosszú a lista. Apámmal az ajtóhoz siettünk és kitámasztottuk az ajtó mindkét szárnyát. A vendégek már is elözönlöttek. Többségüket ismertem, így a bájgúnár mosolyomat elővéve mindegyikőjükkel kezet ráztam. Szinte az összes megjegyezte, hogy milyen „fess fiatalember" vált belőlem, mire én csak mosolyogtam tovább. Lehet, hogy ezek az emberek láttak felnőni engem, annyi ilyen eseményen vettünk részt, de az nem azt jelenti, hogy ismernek is. Ingerülten kopogtattam az ajtófélfán. Sehol sem láttam Valery-t. Már itt kéne lennie. Másik kezemmel a zsebembe nyúltam a kis dobozkáért, amiben az ékszer nyugodott. Szeretném már odaadni neki. Látni akarom az arcát. Elindultam valami italért, de idegesen mindig oda pillantottam, hogy megérkezett-e már. Ebben a sok élénk estélyi ruha összezavarja a szememet. Utálom. Elférni alig lehet. Elindultam vissza, majd a terem közepén megtorpantam. Megérkezett. Én választottam a ruháját, az államat most mégis a földről kellett felkaparni. Tudtam. Tökéletesen illett hozzá a ruha. Gyönyörű volt. Kiemelte a szépségét. A szoknya része megannyi csillagként csillant meg a fényben. Gyorsan átverekedtem magamat a tömegen, ami egy emberként kapta a fejét a bejárat felé. Nem ismerték őt így kíváncsian vizslatták őt. Valery körbe kémlelt, engem keresett. Megálltam előtte és kipirult arcával felnézett rám. Ellenállhatatlan volt.
- Gyönyörű vagy.
- Te sem panaszkodhatsz. – mosolyodott el. – Örökké így fognak engem bámulni? – nézett néhány emberre feszengve.
- Igen. Nem vagy megszokott itt. Még sosem láttak. És nehéz elszakítani rólad a tekintetüket.
- De jó. – nevetett fel kínosan.
- Gyere. – nyújtottam neki a karomat, amit elfogadott, és belém kapaszkodott. Kivezettem őt a teraszra.
- Huh, itt sokkal jobb a levegő. – tette le kezeit a kőből készült, díszes korlátra és beleszippantott az esti levegőbe.
- Valery.
- Igen? – rám nézett azokkal az ennivaló világosbarna szemivel.
- Szóval öhm...na...öö.
- Nyögd ki. – nevetett fel. Könnyű azt mondani. Ha tudná mire készülök. Megfogtam mindkét kezét és szembe állítottam magammal. Elővettem a kis dobozt a zsebemből.
- Te jó isten. – lehelte meglepetten és a kis dobozkát bámulta.
- Azt akarom megkérdezni, hogy...lennél a barátnőm? – a hangom szerintem még életemben nem remegett így. Még soha nem féltem ennyire egy választól. Még soha nem szerettem lányt úgy, ahogy őt.
- Ez mit jelent? Mármint, hogy már nem csak...nem csak barátság extrákkal? – kérdezte és arca egyre vörösebb lett.
- Igen. Azt akarom, hogy mindenki tudja, az enyém vagy. Én pedig a tiéd. Ha elfogadsz engem.
- Drew. – könnyes szemekkel nézett fel rám. El fog utasítani. Tuti. Elsápadtam. Biztos, hogy nem kellek neki és ő nem is szeret engem.
- Igen? – kérdeztem fojtott hangon.
- Leszek a barátnőd. – mosolyodott el, én pedig az észrevétlenül visszatartott levegőmet, most megkönnyebbülten eresztettem ki. Átöleltem őt és a hajával játszadoztam. Szorosan fogta a dobozt és viszonozta az ölelésemet. El sem hiszem. Belegyezett. Szeret engem. Viszont szeret! Kibontakozott a karjaimból és a dobozra nézett, majd kinyitotta azt. Egy medál volt, amiben egy apró piros kő díszelgett.
- Ez gyönyörű.
- Tetszik?
- Nagyon. De erről le kell szoknod! – mutató ujját felém emelte fenyegetően.
- Miről?
- Erről a "szórjuk a pénzt két kézzel" viselkedésről. Nem akarom, hogy elhalmozz ajándékokkal. Azt akarom, hogy szeress.
- Szeretlek. – olyan hirtelen mondtam ki, hogy bele sem gondoltam.
- Én is téged. – mosolygott, és szemei csillogtak. Szebb volt bármelyik csillagnál. Kivettem a dobozból az ékszert és mögé sétáltam. Ő elvette a haját és én feltettem rá a nyakláncot. Végigsimítottam meztelen karjain és a halántékához hajoltam. Mélyen beszívtam édes jázmin illatát és tudtam, örökké így tudnék maradni. Csak vele. Átöleltem.
- Jut eszembe éhen halok. Akkor most svédasztal van, vagy hatszáz kanállal eszünk elegánsan levest meg mindent? – a romantika talán nem az ő asztala. Elmosolyodtam.
- Svédasztal van. Gyere. – kézen fogtam és elvezettem a hosszú asztalhoz, ami rogyásig volt pakolva finomabbnál finomabb ételekkel, és nassokkal.Minden tökéletes volt. Míg nem néztem a lány mögé, és meg nem pillantottam belépni a házba a sátánt. Csupa nagy betűvel. Megérkezett az anyám.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
