Drew:
Nem tudtam megszólalni. A gondolatok megfagytak az agyamban, és csak bámultam a szörnyen kinéző Jessicára. Nem is emlékeztetett a kinézete a régi Jessre.
Valery keze remegni kezdett az enyémben. Mire észbe kaptam és összekaptam magam, Valery már állt. Olyan düh ült ki az arcára, amit régen láttam, és nem akartam újra szemtanúja lenni.
- Mégis...- szólalt meg remegő hangon. – ki vagy te? – fröcsögte, elfintorodva.
- Val... - próbáltam idejében lerendezni a dolgot.
- Nem! Hogy kérhet ilyet tőled? Ezért börtönbe is kerülhetsz! Felfogtad, hogy egy életre lecsukhatnak, ha ezt megtudják?! – kiáltott rám. Most már nem a düh, hanem a rettegés csillant a szemeiben.
- Nem tudják meg. – hangzott a gyenge suttogás Jess felől.
- Honnan tudod? Ezt senki sem tudhatja! Tönkre tennéd más életét, mert rossz neked? – fordult Jessica felé. Nem akartam, hogy így rá förmedjen, de valamilyen szinten egyet értettem vele. Nem fogom megölni Jesst. Hogy is tehetném?
- Fogalmad sincs milyen! – állt fel lassan, reszkető lábakkal.
- Te sem tudod, milyen lenne nekünk, ha Drewt elítélnék. Ezt nem engedem.
- Hagyod, hogy helyetted döntsön? – pillantott rám Jessica. Idegesen kisöpörte arcából szőke haját.
- Valerynek igaza van. Nem ölhetlek meg. Mégha nem is csuknának le, akkor sem tenném meg. Ennél azért jobban ismerhetnél. Egyébként meg Valery nem helyettem, hanem velem dönt. Ésszerű, és a mi érdekünket nézi. – álltam fel én is, és miközben beszéltem lassan megfogtam Valery remegő kezét, hogy megnyugtassam. Sosem hagyhatom el. Tudom miért lett ilyen ideges Jessicára. Hihetetlenül jól tartja magát, de lássuk be, rajtam kívül nem maradt sok mindenkije. Elveszítette az anyját, és mégis így tartja magát. Mondjuk az is igaz, hogy nem nagyon hagytam magára őt. Egy nap sem telt el úgy, hogy ne jöttem volna át hozzá.
- Hogy te mekkora egy képmutató seggfej vagy! – esett nekem Jess. – Én veled mentem Valery után, és azt mondtad tartozol nekem. Most itt vagyok, hogy leródd a tartozásodat!
- Már megbocsáss, de...- kezdte Valery, mire én csak a hátam mögé tereltem, hogy ne szabaduljon el a pokol.
- Igazad van. Tartozom neked. De nem kérheted azt tőlem, hogy öljelek meg. Kérj valami mást.
- Tudod mit Frewen? – idegesen felkapta a válltáskáját és kisétált az ajtóig. Val és én követtük. – Azt kérem, hogy fordulj fel! Fogalmad sincs milyen nekem! Nem tudod mit élek át minden nap. Azt hiszed én ezt akarom? Nem akarok meghalni. Élni akarok. De semmiben sincs döntési lehetőségem. Egyetlen valamiben dönthetek. És az az, hogy hogyan akarok meghalni. Nem akarok szenvedni. Csak azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek. Azt kértem tőled, hogy ments meg. Csak annyit kértem, hogy ne hagyj tovább szenvedni. De te hátat fordítottál nekem.
- Önző vagy! – kiáltott a hátam mögül Valery, én pedig gyilkos pillantást vetettem rá, de nem törődött ezzel.
- Kimondom, amit senki se tesz meg. Nemsokára meghalsz. Nem lesz lehetőséged élni. Ez mind sajnálatos. De Drew nem hal meg. Előtte itt az egész élet. És te azt kéred tőle, hogy egész életében a lelkiismeret furdalással küzdjön, vagy ne adj isten még le is csukják. Neked kevés időd van, neked nem számít mi történik. De gondoltál egy percre is az itt maradottakra? Hogy milyen lavinát indítanál el a kéréseddel? – Valery az én életemre gondolt. Az én életemet akarta megóvni. Ismét. Könnyes szemekkel harcolt értem. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de újra belé szerettem. Jobban szeretem, mint tegnap, és holnap jobban fogom szeretni, mint ma.
- És te belegondoltál milyen lehet az én életem? – suttogta Jessica pár csendes pillanat után.
- Mindenkinek szar. Hidd el tudom milyen.
- Nem! Szart se tudsz! – kiáltott az ég felé Jessica, de az ordítását egy köhögő roham szakította félbe. Mikor abba hagyta könnyes szemekkel nézett ránk. – Nem tudjátok milyen az, amikor már csak el akartok tűnni. Megszűnni létezni, mert így minden könnyebb lenne.
- Mert úgy vége lenne a szenvedésnek? Vége lenne mindannak, amit el kellett szenvednem? De. Képzeld tudom. – szakította félbe Valery.
- Ha tudod, akkor ki is itt az önző?
- Igen, talán önző vagyok. De megtanultam, hogy harcolni kell a boldogságért, mert az nem talál meg magától. Én egész életemben arra vártam, hogy mindennek vége legyen és végre boldogan éljek. Drew számomra a jövőt, és a boldogságot jelenti. Mindennap jobban szeretem. És akkor jössz te, és ara kérsz, hogy szó nélkül hagyjam elveszni a jövőmet. Igen önző vagyok. De harcolok a boldogságomért. Soha többet nem hagyom, hogy ezt bárki is tönkre tegye. Én...nem engedem el. Segítünk neked, de ne kérd, hogy mi vessünk véget az életednek.
- Mindegy. Felejtsétek el. – legyintett megtörten Jess, majd hátat fordított nekünk, és faképnél hagyott. Valery csak állt ott, lehajtott fejjel, csendesen. Becsuktam az ajtót, és rápillantottam. Nem tudom mit gondol.
- Valahogy segítenünk kell rajta. – törtem meg végül a csendet. Ő csak némán bólogatott megtörölte könnyes arcát, és rám nézett.
- Megpróbálhatjuk, de nem fog sikerülni.
- Miért mondod ezt? – kérdeztem megrökönyödve. Teljesen ellent mond magának. Az előbb azt mondta a boldogságért harcolni kell, most meg azt mondja adjuk fel, anélkül, hogy megpróbálnánk?
- Mert ő más, mint én. Ő meg fog halni. Nincs több ideje. Nincs miért reménykednie Drew. Én bármilyen rossz helyzetben is voltam, azért nem volt erőm öngyilkosságot elkövetni, mert tudtam, hogy előttem még az egész élet. Volt bennem remény, ha csak egy kicsit is, de majd jobb lesz. De Jessica csak a közeledő véget látja. Miért kellene harcolnia? Megértem a kérését. De te akkor sem teheted meg.
- Akkor megteszed te?
- Nem ezt mondtam. Inkább úgy fogalmaznék, hogy jobbá tehetjük a hátra lévő időt, de...el kell fogadnunk, hogy számára csak egy féle végkimenetel létezik.
- Tudom, de...
- Drew. Nem tudom mióta vagytok barátok. Mennyire álltok közel egymáshoz de...
- Ne értsd félre. Semmi sincs köztünk. Csak mikor elmentél...egy hatalmas űrt hagyva magad után...ő bátorított, hogy ne adjalak fel. Elkísért, hogy lássa, ahogy boldog vége lesz. Ő már akkor is tudta mi lesz a sorsa. Ahogy mondta. Senki nem tudja mit érez. Te nem ugyanolyan helyzetben voltál mint ő. Ahogy mondtad is, neked volt reményed, neki viszont nincs.
- Ebben a helyzetben nincs helyes döntés Drew. Ha megölöd gyilkossá válsz. Ha hagyjuk szenvedni az senkinek sem jó. Egyszerűen...nincs jó megoldás.
Idegesen beletúrtam a hajamba, és leültem a kanapéra. Nem mondhatnám, hogy Jessicával olyan mély a kapcsolatom, de tényleg tartozom neki. Tartozom neki mindazért, amit értem –értünk- tett. Mert, ha ő nem bátorított volna, sose megyek Valery után. Élesen kifújtam a levegőt, amit egy ideje magamban tartottam. Pattanásig feszültek az idegeim, és úgy éreztem valami elszakad bennem. Kirobbanok, akár egy vulkán.
- Holnap látogassuk meg. De semmi meggondolatlan dolgot nem tehetünk. – ült le mellém Val, és megsimogatta a hátamat. Érintése áramütésként ért, nem tudtam másra koncentrálni, csak az érintésére. Nem is akartam másra gondolni csak Valeryre. Nem akartam anyámra, vagy Jessicára gondolni, csak arra a kicsi forró kézre, ami számomra az otthont jelenti. Kezembe fogtam a másik tenyerét, és megcsókoltam.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Soha többé nem megyek el Drew. – gyengéden megsimogatta az arcomat, és maga felé fordított. – Soha. Te vagy a családom. A jövőm. Nem akarok nélküled élni. – suttogta mézédes hangján.
- Jó. Helyes. – bólogattam, és felé dőltem. Puha keblei közé fúrtam a fejemet, és hallgattam erős, és nyugodt szívverésit. Átöleltem, ő pedig velem a karjaiban lefeküdt a kanapén. Simogatta a hátamat, és a hajamba túrt. Lehunytam a szemeimet, és hallgattam a lélegzetvételeit, éreztem testének biztonságos melegét, éreztem édes illatát. Ugyanúgy érzek, mint Valery. Ő számomra a jövő. Nem akarom elveszíteni mindezt csak azért, mert Jessica nem bírja tovább. Úgy értem megértem, biztos borzalmas ilyet átélni, de Valnak igaza van. Hogyan is áldozhatnám fel emiatt az egész hátra lévő életemet?
- Holnap akkor eljössz velem hozzá?
- Természetesen.
- Miért történik ez vele? Még szinte nem is élt.
- Az élet nem fair. – lélegzetei szinte zihálássá váltak. – Néha elvesz tőlünk dolgokat. Lehetőségeket. – elcsuklott a hangja. – Testvéreket és szülőket. – felemelkedtem a mellkasáról, hogy lássam az arcát.
- Mesélj a testvéredről. – letöröltem egy könnycseppet az arcáról.
- Mindig veszekedtünk. Olyanok voltunk, mint a tűz és a víz. – nevetett, de a tekintete végtelenül szomorú volt. – Nagyon szerettem őt. Folyamatosan lázadt, próbáltam visszafogni, de nem jártam sikerrel. Egy nap. Elmentem felvenni a fizetésemet. – zaklatottan felült. – Michael egy székhez kötözte őt. Ment a gáz a sütőben. Azzal fenyegetett, hogy megöli, ha nem mondom meg neki hol van anya. Tulajdonképpen azt kérte, hogy döntsek az öcsém, és az anyám közt. Úgy gondoltam, hogyha egy gyufát gyújtana odabent ő is meghalna. Ő mindig magát helyezte előtérbe, szóval ez nem történhetett meg. Nemet mondtam. Ő tajtékzott. Elment, de előtte megnyomott egy gombot. Nem gondoltam rá, hogy az emeleten egy kis bombát rejtett el, ami berobbantotta végül az egész házat. Be akartam rohanni a házba. – megint elcsuklott a hangja. – Gerard akkor ért oda, és lerántott a földre. Ott tartott engem...miközben hallottam Mark üvöltését. Nem halt meg azonnal. Élve égett el. Hallottam őt Drew. Utánam kiáltott. És, ha őt választottam volna...még talán ma is élne. Talán még ma is veszekedhetnék vele. Én öltem meg őt.
- Nem. Ha volt ott egy bomba a lakásban...soha meg sem fordult a fejében, hogy megkegyelmezzen nektek. Ha bementél volna, talán rád robbantotta volna a házat. Te is oda veszhettél volna. – a gondolat, hogyha Gerard nincs, akkor most Valery sem lenne az életem része...megrémített. Fájt a fájdalma, ami egy életre vele marad. Én meggyógyultam mellette. Levetkőztem minden gátlásomat. Már nem félek bensőséges szexuális kapcsolatot létesíteni. De őt sehogy sem lehet meggyógyítani. Hogy is tehetném? Elvesztette az öccsét, elvesztette az anyját, elvesztette a gyerekkorát. Ezeket a sebeket nem lehet begyógyítani. Csak a figyelmét tudom elterelni róla.
- Igen. Igazad van. Én...nekem ezt el kell fogadnom igaz? Hogy ők többé...nem lesznek az életem részei.
- De én itt vagyok.
- Épp ezért mondtam...te vagy számomra a jövő Drew. Hogyan is mondhatnék le rólad mindezek után? Hogy...dobhatnám el az utolsó reményemet az életre? Mert mindezt te jelented nekem.