Na, most, hogy visszatértem a nyaralásból, itt is vagyok. :)
Valery:
Annyi év után Mark és én szórakozni megyünk. Vagy komoly dolgokról akar beszélni? Mert ahhoz semmi kedvem. Egyszerűen elég volt. Nem biztos, hogy bírnám ezek után. Annyira ki vagyok fáradva fizikailag, de leginkább mentálisan. Ez a sok évnyi rettegés, bujdosás meghagyja a nyomait az emberben.
Odakint nagyon hideg volt, mintha a mélyhűtőbe léptem volna. Gyorsan szorosabban a nyakamra kötöttem Drew sálját, és azonnal felhúztam a cipzárat. Hála a jó égnek Mark nem parkolt messze a kórháztól, amiért áldottam őt, mert már attól féltem jégcsappá fagyok. Mikor is volt ilyen hideg telünk?
Amint kinyitotta a kocsit, én feltéptem az ajtót és beültem. Jó kislány módjára becsatoltam az övemet. Drew szoktatott rá. Sosem indult el anélkül, hogy ezt meg ne tettem volna. Eleinte utáltam ezért, mert minek becsatolnom magam, ha csak a kisboltba megyünk, ami körülbelül két kilométer. Elmosolyodtam az emléken.
- Bekapcsolom a fűtést, hamar meleg lesz. – ügyködik szorgosan Mark. Beindítja a motort és elindul. Szomorúan nézem a kezét a kormányon. Nem tudom mikor szerezte meg a jogosítványát. Hogy lecsukták-e ittas vezetésért. Nem voltam mellette, így az életének a fontos részeiről lemaradtam. Azt sem tudom mikor és hogyan szeretett bele a felettesébe. Én...semmit sem tudok a mostani Markról. A srác, akit világ életemben a legközelebb éreztem magamhoz, és bátyámként szerettem...most olyan messzinek és idegennek tűnik.
- Mi az? – mosolygott, és egy pillanatra rám nézett. Észre vette a szeme sarkából az arckifejezésemet.
- Én...nem is ismerlek. – könnyezni kezdett a szemem ahogy ráismertem arra, hogy Michael tönkre tette még ezt az ártatlan, és erős kapcsolatomat is. Ha nem menekültünk volna előle fejvesztve láthattam volna Mark boldog arckifejezését, amikor megszerezte a jogsiját. Amikor megvette az első kocsiját. Amikor rájött, hogy igazán szerelmes. Annyi mindent...nem tudok róla. Öt év telt el. Öt! Felfoghatatlan idő számomra, ami kiesett a közös életünkből.
- Hé, hé. Hogyne ismernél. Mi vagyunk azok. Mark és Evelin. Evelin és Mark. Mindenki csak így ismer minket. Hogyne ismernél. – mondta mosolyogva, gyengéd hangon. Mindig akkor használta ezt a hangszínt, amikor zaklatott voltam. Mert tudta, hogy megnyugtat vele. Most is tudta.
- Öt év telt el. Annyi mindent akartam mondani neked ezalatt az öt év alatt. Annyi mindenről maradtam le veled kapcsolatban.
- Nos, akkor itt az idő, hogy bepótoljuk. Kérdezz előbb te.
Pár percig csak hallgattam. Markra mindég is jellemző volt a gyors, és egyenes problémamegoldás. Én viszont minden bolhából elefántot csináltam.
- Mikor jöttél rá, hogy szereted a felettesedet? – kérdeztem, és Mark satufékkel állt meg egy piros lámpánál.
- H-hogy? Senki sem tud róla. – nézett rám zavartan, és vörösödő fejjel.
- Akkor a kollégáid vakok. – suttogtam hitetlenkedve. – Szóval. Mikor?
- Két napja dolgoztam nála. – mondta zavartan, és elindult, mikor sárgára váltott a lámpa.
- Te? Mikor szerettél bele Rómeóba? – elnevettem magam.
- Amikor először láttam mosolyogni. Azt hiszem...akkor szerettem belé. – néztem ki vigyorogva az ablakon.
- Na jó, de mikor?
- Két éve.
- Akkor hosszú ideje vagytok együtt.
- Ja neem. Két éve szerettem belé. De mielőtt felbukkantam Flintben, azelőtt két hónappal jöttünk össze.
- Hogyhogy?
- Társadalmi elvárások? Beolvadás a környezetbe. Nem verhettem nagy dobra a dolgaimat, mert akkor felfigyeltek volna rám. Ezért a legtöbb jó dologtól tartózkodtam. Drew eleinte megijesztett. Nagyon hosszú ideje rutinosan éltem a napjaimat. Időpontokkal, szempontokkal. Szabályokkal. De amikor ő is részese lett az életemnek ez mind felborult. Valahogy önkéntelenül is meg akarta tanítani nekem milyen élni. Amikor azt hittem most, hogy meghalok, egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat, hogy az sem lenne baj, mert már megtapasztaltam minden boldogságot, ami nekem csak juthat. Aztán persze elmerültem az önsajnálatban. – nevettem keservesen.
- Jut eszembe. Tudom, hogy ez neked még korai, de nem lehet ezzel örökké várni. Megszerveztem Jasmine temetését. Tudtam, hogy te képtelen lennél rá, ezért vettem a bátorságot, és...
- Jó ez így. Végül is olyan sokat voltál velem, hogy voltaképpen már a fiának nevezhetett. Én még...egyszerűen nem tudom ezt befogadni. Nem tudom elhinni. Nem akarom elhinni.
- Tudom.
Hallgatásba burkolóztunk.
Mindég is utáltam a temetéseket. Mindenki jött a hülye „őszinte részvétem"mel. Pedig rohadtul nem volt őszinte egyik sem. Sablon szöveg, amit ilyenkor szokás mondani. Mikor Bent temettük...nehezemre esett nem az emberek képébe ordítani, hogy fogják már be. Hogy nem akarok hallani egy büdös árva szót sem. Én csak azt akartam, hogy az öcsém megint velem legyen. Ismét veszekedjünk, vagy gyűlöljön, nem érdekel, csak éljen. Valahogy most is ezt a kétségbeesett dühöt, és tehetetlenséget érzem. Ha tehetnék legalább valamit. De itt már nincs mit csinálni. És talán ez az, ami annyira dühítő.
- Bulizunk egyet?
- Hófehérben lesz mindenki. Megy a zene, és lesz egy svédasztal.
- Pont ahogy akarta. – hunytam le a szemem, és fáradtan elmosolyodtam.
Anya mindig is azt akarta, hogy a temetésén mindenki mosolyogjon, és az ő életét ünnepeljék. Ne a halálát sirassák. „Legyen tánc, zene, kaja, és minden, ami jó!" – csendült fel bennem keserédes hangja. Mindég is utáltam amikor felhozta a halála témáját. Utáltam, mert nem akartam elveszíteni őt. És most mégis megtörtént.
Olyan hamar.
Olyan hirtelen.
Olyan értelmetlenül.
Kinyitottam a szememet, és kinéztem az ablakon. Figyeltem, ahogy a fehér hóba burkolózó házak sebesen elhaladnak. Az élet is ilyen gyorsan megy el. Észre sem vesszük, és már elhaladt. Az évek a hátunk mögött vannak, és már nem tudunk vissza táncolni. Már nem mondhatjuk, hogy: Sajnálom. Szeretlek.
Már csak az emlékek maradnak.
- Meddig megyünk még? – kérdezem, hátha ki tudok szakadni ebből a melankolikus érzésből.
- Még megyünk egy darabig.
- Hová?
- Majd meglátod. – mosolyodott el cinkosan Mark.
Fogalmam sem volt hová visz, de néztem, ahogy elhagyjuk a várost. Még egy negyed óráig mentünk, és végül lefordult jobbra az erdőbe, ahol egy benzin kút, egy reggeliző és egy kis kocsmát pillanthattunk meg egy épületben.
- Ha ki akarsz nyírni nem kellett volna ennyire megtervezned.
- Nagyon vicces. – csóválta a fejét nevetve.
Kiszálltunk a hidegbe. Belekaroltam Markba, aki igyekezett felvenni a csiga tempómat. Amint beléptünk megéreztem a palacsinta illatát, mire azonnal összefutott a nyál a számban.
A kis épület belülről nagyon is otthonos. Balra kerek kis asztalok vannak, fehér terítővel, balra egy boltív sor választja el a „vadulós" részt. Itt megtalálható a bárpult, a biliárdasztal, és a tánctér. A halk zene pulzált bennem, és éreztem a pezsgést a testemben. Mindég is imádtam az ilyen kis helyeket. Alig voltak itt.
- Imádom. – suttogtam mosolyogva.
- Tudtam. Na gyere. – terelgetett egy asztalhoz, és segített levenni a kabátomat. Leültünk, és egy aranyos lány jött az asztalunkhoz.
- Jó napot. – letette az étlapot, és ránk nézett. – Italt esetleg hozhatok, míg választanak?
- Nem kérek semmit, köszönöm. – mondtam, és kinyitottam az étlapot.
- Én sem. – mosolygott Mark a lányra, aki látszólag elolvadt a lábai előtt, majd igyekezte magát összekaparni, és elment.
- Sikered van. – pillantottam rá huncutul.
- Tudom. – rántotta meg a vállait nem törődöm módra. Belé rúgtam az asztal alatt.
- Ne legyél öntelt! – nevettem.
- Ne rugdoss. – vágott vissza.
- Szóval ez egy nagyon jó hely.
- Ja. Épp akkor voltam itt, mikor igazán beindult a buli. Kellett egy kis távolság...Jasmine halála után. Nem bírtam abban a kórházban lenni. Nem bírtam a városban lenni.
- Nem bírtál rám nézni. – mondtam szomorúan, de megértően.
- Igen. – ismerte be elszégyellve magát.
- De most itt vagy. Ez a fontos.
- Olyasmi. Megvagy? – mutatott az étlapra. Becsuktam, és mosolyogva bólintottam. A szürke felhők mögül pár pillanatra besütött a hatalmas ablak felületen a nap.
- Aha. – emlékeket kell gyártanom, ha azt akarom, hogy legyen mire emlékeznem.
Mark leintette a pincért, aki nem sokkal rá, hozta is a reggelinket, ami lassan már ebédnek számított.
- Jó? – kérdeztem ránézve a rántottára, és elvettem egy újságot, amit asztal mellé helyeztek.
- Isteni. – nyammogott bólogatva, lehunyt szemmel Mark. Nevettem.
- Te nem eszel?
- Tudod milyen forró ilyenkor még a nutella a palacsintában?
- Jogos.
- Csak odaégetném a nyelvemet. – mosolyogtam.
Többé egy családtagot sem akarok elveszteni, vagy elhagyni. Többé nem akarok Drewtól, Gerardtól, vagy Marktól elválni.