Köszönöm, hogy olvastok😍😍😍😍
Valery:
Idegesen kopogtattam még egyszer. Fogaim összekoccantak, ahogy ott szobroztam a szomszéd ajtaja előtt még mindég vizesen. Ha a sejtéseim helyt állóak igen furcsa és kínos, de legfőképp ijesztő helyzet áll elő. Az ajtó másik oldaláról hallottam a trappoló lépteket, majd elém tárult a látvány, amitől jelen pillanatban a frász kerülgetett.
- Na mi az, szeretnél még egyszer pancsikálni egyet? – támaszkodott meg az ajtón és egyenesen a szemeimbe nézett. Ismertem azokat a kék szempárakat, ismertem ezt a kissé azóta elmélyült hangot, azt a csipkelődő stílust, és még is...még is féltem rákérdezni. Annyi minden történt és azóta eltelt öt év. Én tizenhét múltam, ő pedig most lenne huszonkét éves.
- Mark? – többet nem igazán tudtam kinyögni. Továbbra is csak bámultam őt. Nem tudtam eldönteni, hogy a helyzet bizarrságától, vagy a hidegtől lettem libabőrös. Hirtelen elkomorodott, és a lezserség eltűnt belőle, helyét a feszültség és merevség váltotta fel.
- Azt hittem már sosem ismersz fel.
- Más lettél.
- Ahogy te is. – beállt közénk az a bizonyos kínos csend. Ezelőtt sosem fordult velünk elő ilyesmi. Mindig volt miről beszélgetnünk, még a legapróbb, leglényegtelenebb dolgokról is órákig tudtunk panaszkodni vagy áradozni. Sose hallgattunk...így soha.
- Én...
- Azért nem ismertél fel, mert megműtötték az orrom. – vetette fel gyorsan. Valószínűleg tudta, hogy mit akarok mondani, de nem akarta hallani. Tiszteletben tartottam néma kérését és belementem a játékba.
- Ja. Sokkal egyenesebb lett. – megjátszott sértődöttséggel felém kapta a fejét és hitetlenkedve nézett rám. A színészkedés mindég is jobban ment neki, mint nekem. Bár sokat tanultam tőle, szóval én sem vagyok teljesen amatőr.
- Te meg sokkal véznább vagy. – vágott vissza.
- Spórolás level100, tudod. – erre már nem kontrázott, hisz pontosan tudta ez már nem tréfa.
- Jasmine...ő merre van? – kukucskált ki a meleg lakásból.
- Gyere. – biccentettem és kinyitottam az ajtónkat. Ő tétován nézett rám, mire csak sürgettem. Lassított felvételként mozgott, szinte percekig tartott mire összeszedte magát, és kilépett az ajtó takarásából. Én közben beslisszoltam a „meleg" lakásba, hogy ne fagyjak meg a jéghideg folyosón.
- Mit csinálsz, mondtam, hogy öltözz át! Meg fogsz fázni. – sietett oda hozzám anya. Mark – aki valamiért Williamként mutatkozott be, valószínűleg a harmadik nevéhez (ami William) hozzácsapott egy random vezetéknevet, és kész is volt az álnév – pedig lassan belépett a bejáraton, majd becsukta maga mögött az ajtót. Anya oda kapta a fejét, majd hol rám, hol Markra tekintett.
- Mark? – hunyorított bizonytalanul.
- Jasmine. Rég találkoztunk. – még mindég feszengve állt ott, zsebre dugott kézzel.
- Atya világ! Milyen...más lettél. – ölelte meg őt, amit Mark ügyetlenül viszonzott. Egyikünk sem az az ölelgető típus.
- Te még mindég nem öregedtél. – mosolygott anyámra.
- Ugyan hagyd már. – legyintett. – Megkínálnálak, de még semmi nincs a hűtőben.
- Ah, dehogy nem kell.
- Ülj csak le. – Mark leült velem szembe a kerek asztalnál. Egyre kínosabb lett a szituáció. Anya elbúcsúzott tőle annak idején és biztos helyen hagyta Markot, de én egy szó nélkül mentem el, csak megöleltem. Mit mondhatnék most? Milyen ember lett belőle? Vajon...túllépett azokon, amiken nekem is túl kellett volna lépnem? Ránéztem a pár percet késő piszkosfehér faliórára, majd felpattantam.
- Átöltözök és lemegyek a matracért.
- Oké, menj csak. – legyintett anya, és átvette a helyemet. Tompán hallottam a beszélgetésüket a behajtott ajtón keresztül. Ránéztem a saját koszos matracomra és nagyot sóhajtottam. Miért nem lehet az élet egyszerűen csak szar? Miért kell mindig feljebb licitálni? Márkot egyszer már hátra hagytuk, hogy normális élete legyen, hogy ne essen baja. Miért kellett találkoznunk? Nem akarom veszélybe sodorni. Több, mint eleget szenvedett már miattam. Az élet olyan kegyetlen. Mindig szembe állít azokkal, akikkel a leginkább nem szeretnél találkozni, szembe nézni. Ez olyan igazságtalan.
- Na és hogy van Gerard? – kérdezte anya. Gerard. Róla nem is beszélve. Most, hogy visszatértünk lehet őt is veszélybe sodorjuk. Talán még sem bolt olyan jó ötlet ide jönni.
- Ó, Gerard éli a macsó sürgősségi orvosok mindennapjait. – nevetett Mark. Miután elárvult Gerard magához vette.
- Képzelem.
- De nagyon rendes. Nem tudom mit csináltam volna, ha ő nem lenne.
- Megtanított bombát csinálni mi? – nevetett anya.
- Honnan tudod?
- Szerinted Valery honnan tudja hogy kell? Meg pisztollyal lőni, verekedni. Ezt mind Gerard tanította neki. Bár jobban örültem volna, ha nem ilyen életet kellene élnie.
- Jah, hát igen. De szerintem nem rossz, hogy meg tudja védeni magát. – eszembe jutott az a sok idő, amit Gerarddal töltöttem. Ő volt anyám egyetlen udvarlója, akit igazán kedveltem. A mi kapcsolatunk azután is megmaradt, hogy anya Michaelt választotta. Az évek során sokszor hiányzott. Még egy hosszú sóhajt eleresztve megragadtam a matracom és kiráncigáltam a szobámból. A másik adag valószínűleg már kész van.
- Segítek. – állt fel Mark az asztaltól, majd felemelte a szivacs másik felét. Anya kinyitotta nekünk az ajtót, majd be is csukta utánunk.
- El se hiszem. Ilyen véletlenek nincsenek. Hogy kerülsz ide? – most komolyan. Mennyi az esélye annak, hogy a gyerekkori barátom -akinek mellesleg miattam ment tönkre az élete – pont a szomszédban lakik, mint annak idején. Mennyi?
- Túl jó vagy. – nevette el magát.
- Szóval? – igyekeztem a lépcsőfokokra összpontosítani. Éreztem, ahogy Mark tekintete belefúródik a hátamba.
- Gondoltad volna? Zsaru lettem. – dobtuk le a mocskos matracot a mosókonyhában.
- Mi van? – fordultam felé.
- Mesterlövész vagyok a helyi kommandósoknál. – tette zsebre lazán a kezeit, mintha egy semmit mondó információt közölt volna.
- Oké. De hogyhogy itt laksz?
- Követni akartalak titeket, miután hozzáfértem az adatbázishoz odabent, de Las Vegas után elvesztettem a nyomotokat. Akkoriban költöztem ide. Olyan...három éve. – nézett fel a plafonra elgondolkodva.
- Hű. – lepődtem meg, majd gyorsan észbe kaptam és kinyitottam a mosómasinát. Kivenni meglehetősen könnyebb volt, mint berakni. Mark már rakta is be az én matracomat, és amíg én tartottam a félnedveset ő beindította a következő adagot.
- Nézd. Aznap nem sikerült valami jól a búcsúzkodás. Ami azt illeti én nem is akartam, hogy vége legyen a kapcsolatunknak.
- Mark. – ráztam meg a fejem, ahogy rájöttem mit akar mondani. Most majd az jön, hogy ő nem haragszik rám, azért, ami történt. Ez mind szép és jó, tiszta happy end. Egyet kivéve. Én soha nem bocsájtom meg magamnak ami aznap történt. Ben halála után...meg főképp nem.
- Nem, Evelin komolyan. – a harmadik nevemet -Valery- már jobban megszoktam. Furcsa volt, hogy valaki megint így szólít. – Evi.
- Nem.
- Én már túlléptem ezen. Neked is ezt kéne tenned. – emelte fel a matrac egyik felét, elindult én pedig követtem, kezemben a matrac másik felével. A lépcsőn felfelé ránéztem az előttem járó férfira. Sokkal szélesebb lett a háta. Erősebb lett. A kisugárzása is...más. A tekintete elszánt. Nem csoda, hogy nem ismertem fel. Én egy teljesen másik Markot ismerek. Ez az ember, mintha idegen lenne, de mégsem. Az ajtó előtt megállt.
- Bejössz?
- Nem. – kinyitotta nekem az ajtót. – Majd még beszélünk. – erőltetett magára egy mosolyt, majd eltűnt a lakásában. Ezek szerint mégis létezhet ekkora véletlen. Vagy ezt hívják a sors iróniájának? Bárhogy is, az, hogy Mark megint a szomszédunk megnyugtatott, de meg is rémisztett. Semmi kedvem „a történelem ismételi önmagát" című játékhoz, amit az élet játszik velünk. Örülök, hogy Mark új életet kezdett. Ugyanakkor irigy voltam rá. Hogy tudott tovább lépni azokon a szörnyűségeken, amiket átéltünk? Hogy? Mert én még mindég ugyanott vagyok megtorpanva. Ugyanazon a helyen. Ugyanabban az időben. A matracot visszatettem anya rozoga ágyába. Az említett épp most jött ki az én szobámból és állította le a fülsiketítően hangos pórszívót. Felvontam a szemöldökömet a kis sárga szörnyeteg láttán. Utálom a porszívót.
- Az honnan van?
- Összefutottam Hankkel. – mosolygott boldogan.
- Világos.
- Ez váratlan volt igaz? – ült le fáradtan a kerek asztalhoz anya és rám nézett. Azonnal tudtam, hogy Markra gondol.
- Nekem mondod!?
- Igazán férfias lett. – kezdett célozgatni, bár tudhatta volna, hogy ez már is veszett fejsze nyele.
- Anyaa...
- Tudod Mary és én sokszor gondolkoztunk azon, hogy te meg Mark jók lennétek együtt.
- Mary meghalt. – alig bírtam kimondani a nevét. Mary Mark édesanyja volt. Mark tőle örökölte azokat a gyönyörűen vakító kék szemeket.
- Barátok voltunk. És gyerekek. -tettem hozzá nyomatékot adva mondandóm lényegének.
- Még mindég barátok vagytok. És most már lehetne köztetek több is.
- Miért akarsz ennyire összeboronálni vele? – húztam össze a szemeimet.
- Csak azt akarom, hogy boldog légy. Markkal óvodás korotok óta együtt voltatok. Tud rólunk mindent. Nem kell titkolóznod előtte. Mindent elmondasz neki.
- Az régen volt. Évekkel ezelőtt. Most idegenek vagyunk.
- Dehogy vagytok. Az ilyen kapcsolatok nem lesznek csak úgy a semmivé.
- Ezt inkább hagyjuk. – álltam fel és bevonultam a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót és elvettem a sporttáskámra dobott régi, kopott kockás pokrócot. Leterítettem a földre, majd elhasaltam rajta. Sosem gondoltam Markra férfiként. Jó, régebben nem is volt ilyen kigyúrt állat, mint most, de van ami tényleg nem változik. Nem tudok úgy tekinteni rá. Arról nem is beszélve, hogy mást szeretek. Önkéntelenül is a nyakamhoz kaptam, ahol még mindég ott függött a nyaklánc, amit az egyetlen személytől kaptam, akibe igazán szerelmes vagyok. Az, hogy elhagytuk az otthonunk -Drewwel együtt- az nem azt jelenti, hogy mindent elfelejtek. Ő az első, akibe szerelmes vagyok. Az első olyan szerettem, akit el kellett hagynom. És akárhányszor rá gondolok fáj a mellkasom. El sem tudom mondani mennyire hiányzik. Az ölelése, a mosolya, a búgó hangja. Lehunytam a szemeimet. Bár más lehetnék. Bár ne így alakultak volna a dolgok.