Drew:
A boldog kimerültség álomba nyomott. Cortez nem volt itthon mikor hazaértem. Haza. Ezt nem erre a kis egérlyukra kellene mondanom, hanem arra a villára, ahová apával költöztünk. Mégis...ez a kis piszkos egérlyuk vált az otthonommá. Szerettem itt lakni. Igaz a szomszédság furcsa,de hiába. Szeretem ezt a helyet. Az ablak harcot a szembe szomszéddal. Ő kinyitja a folyosón az ablakot, én becsukom. És ez napjában többször is így megy. A macskás öregasszony sem semmi, aki általában seprűvel üldözi Cortez-t, amikor sáros lábbal áttrappol a lábtörlőjén. Ez a furcsa kis hely, az én otthonom. A félálmomban lévő gondolatmeneteimből a csengő ébresztett. Jó sokat aludhattam, mert már este van. Tegnap vittem haza Valery-t. Átaludtam egy napot. Hihetetlen. Miközben kikerültem a kanapét és elbattyogtam a pulthoz a kulcsomért, érzékeltem, hogy Cortez haza jött. A nadrágja a bárszéken, és az inge a kanapé háttámláján éktelenkedett. Felsóhajtottam. Újabb fülsüketítő csengés következett. Megvakartam a fejem és már nyitottam is az ajtót. Kivágtam és morcosan néztem a jövevényre, de azonnal megenyhültem, amikor Valery-t megpillantottam.
- Nem is emlékszem, hogy mondtam hol lakom. – mosolyogva rám nézett. – Jah. Értem. Cortez.
- Bemehetek?
- Rendetlenség van.
- Nem baj, nem a berendezéshez jöttem, hanem hozzád. – kitártam az ajtót és néztem, ahogy belibeg az agglegény lakásba, ami már annyira nem is az, mert én már nem vagyok szabad préda.
- Kérsz valamit?
- Nem köszi. Cortez hol van? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Valószínűleg kiütve fekszik a szobájában.
- Szuper. – ördögi mosolyra húzódott csábító szája. Már sejtettem, hogy ebben valami perverz dolog lesz, és sokat nem is tévedtem. Hozzám bújt és heves csókot kezdeményezett. Úgy csókolt, mint még soha. Felfalt, mintha nem lennék elég neki és örökké rám szomjazna. Lerángattam róla a vékony dzsekijét, és a válltáskáját, majd gyorsan betereltem a szobámba. Bezártam az ajtót, de alig szakadtam el Valery-től, ő máris újra a karjaimban volt. Nem tudom mi ütött belé, de bennem az első éjszakánkat idézte fel. Akkor is ilyen szenvedélyes volt. Akkor, és most is tetszett, hogy ennyire akar engem. Egy mozdulattal kigombolta a farmeromat, amin csak mosolyogtam. Most már egyre profibb benne, de én arra is emlékszem, amikor még nem ment neki. Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor elvettem a szüzességét. Ez volt a legszebb és a legnagyobb ajándék, amit csak kaphattam tőle. Egy szempillantás alatt lekerült rólunk a ruha, és már benne is voltam. Ilyenkor megszűnik a világ létezni. Mikor azzal a lánnyal lehetek együtt, akit a legjobban szeretek. Elvesztem benne, és már nem tudtam, hol érek véget én, és hol kezdődik ő. Sosem szerettem még ilyen intenzíven senkit. Lenéztem rá. Sírt, és mosolyogva megsimogatta az arcomat.
- Szeretlek. Nagyon szeretlek Drew Frewen. – annyi érzelem tükröződött a szemeiben. Nem tudtam elmondani neki milyen mértékig szeretem, így meg akartam neki mutatni. Megcsókoltam és csak öleltem. Soha nem akarom elengedni őt. Olyan furcsa lett. Érintései, csókjai gyengéddé váltak, de mintha...búcsút mondott volna tőlem. Ez nagyon nem tetszett, de abban a pillanatban minden annyira tökéletes volt, hogy nem akartam ennek a futólagos érzésnek jelentőséget adni. Pedig kellett volna. Mégis, elsiklottam felette. Nem akartam az életembe több problémát és fájdalmat. Ezért...csak a pillanatnak akartam élni. És hinni akartam. Hinni, hogy végre az én életem is teljes lehet. Valery nem csak egy futó kapcsolat az életemben. Tudja a szennyesemet és ennek ellenére most is itt van velem. Nem távolodott el. Nem hagyott el. Itt van a karjaimban, és gyengéd csókokkal kényeztet.
- Valery.
- Igen?
- Történt valami? – teste megmerevedett. Nem pislogott. Majd, mintha semmi sem történt volna felnézett rám, és elmosolyodott.
- Nem. Miért? – Nem. Hazudik. Éreztem. Hangja remegett, és éreztem minden mozdulatában és szavában az ott lappangó bizonytalanságot. Annyira más volt, mint eddig. Soha nem volt bizonytalan velem kapcsolatban. Pedig amikor ismeretlenül az ágyába fogadott, rendesen lett volna oka arra, hogy bizonytalan legyen, és akkor mégis több bátorságot éreztem benne. De most...elveszett volt. Szomorú. Nagyon jól játszotta a szerepét,de azt hiszem most először...az álcája mögé láttam. Bepillantást nyertem abban az egy kis pillanatban a sérült, és sebezhető lelkébe.
- Megint rohamod volt?
- Nem. – felültem és lenéztem rá. Sápadt volt, kimerült. Mikor megérkezett ez fel sem tűnt. Megfogtam a homlokát, hogy nem lázas-e, de inkább hideg volt, mint forró. Megfogta a kezemet, és megcsókolta a tenyeremet. Meggyötörten lehunyta a szemét.
- Valery.
- Olyan rövid az élet Drew. Minden pillanatot, amit csak tudok veled akarok tölteni. – majdnem elcsuklott a hangja, hallottam, de mégis kontrolállta magát. Tudtam, hogy valami nincs rendjén, de azt is tudtam, nem fogja az orromra kötni. Úgy akartam az oldalán küzdeni, ahogy ő velem, de Valery még csak lehetőséget sem adott. Villanásként jutott eszembe az az egy alkalom, amikor hagyta, hogy mellette lehessek. Mikor halálra volt rémülve valakitől és el akart magától küldeni. Összeszorítottam az állkapcsomat és lassan megsimítottam selyem bőrét az arcán. Felnézett rám.
- Senki nem bánthat, amíg itt vagyok melletted. Én megvédelek. – ajkai szétnyíltak, és gyönyörű csoki barna szemeibe könnyek gyűltek. Magára erőltetett egy mosolyt, és megfogta arcán a kezemet.
- Tudom. Te mindig itt leszel. – a mellkasához kapott, ahol most is ott lógott a lánc a medállal, amit tőlem kapott. Annyira örültem neki, hogy hordja.
- Nem vakarhatsz le magadról. Már nem. – vicceltem el a dolgot, de valójában mindketten tudtuk, hogy ez teljes mértékben így igaz. Végre ő is felnevetett.
- Megyek fürdeni. Te nem jössz?
- Én most jól vagyok itt, köszi.
- Oké. – minden percben mosolyt csal az arcomra. Az egyszemélyes ágy, ami az ablakom alatt volt, kissé szűkös volt az ő franciágyához képest, de sok jó ember kishelyen is elfér. Hátranéztem, és láttam ahogy lehunyja a szemeit és bevackolja magát az ágyamba. El se hiszem, hogy az enyém. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. És mégis! Minden reggel felkelek és tudom, hogy van valaki, aki minden sötétségemmel együtt szeret. Lassacskán másfél hónapja annak, hogy minden elkezdődött. Nem épp úgy oldottuk meg, mint egy normális pár. Hogy elhívom randizni meg minden. Pedig megérdemelné...hogy úgy bánjak vele, ahogy egy normális pasi. Eddig csak a szex kötött össze, és a múltam titka. De ennél többet akarok. Most már a barátnőm. Fontos a számomra. De talán mindég is az volt, csak annyira lehetetlennek tartottam, hogy velem jöjjön össze, hogy azt mondogattam magamnak, csak meg akarom dönteni. De valójában minden kis mozdulatát imádtam. Még teljesen ismeretlenül is. Mikor segített a matek tanárnak a papírok rendezésében, pedig azt az embert mindenki utálja a suliban. Vagy amikor körbe vezetett egy kisebb csoport kilencedikest. Vagy amikor csak úgy mosolygott a haverjaival a folyosón. Aztán...rájöttem, hogy annyira mégsem különbözünk. Mikor megláttam a sebhelyeit, az intim családi életébe bepillantást nyertem sokkal elérhetőbb lett a számomra. Rájöttem, hogy mindketten csak emberek vagyunk, akikkel kicseszett az élet. És jól kijövünk. Jók vagyunk együtt.
Vissza mentem hozzá az ágyba. Már elaludt. Lassan és gyengén szuszogott. Végigsimítottam a combján húzódó rózsaszín sebhelyen. Arrébb toltam őt, és befeküdtem mellé. Átöleltem, mire nyammogott egy kicsit és fészkelődött, majd hozzám bújt. Simogattam selyem haját és beleszippantottam a jázmin illatba. Szeretem őt. Teljes szívemből. Soha nem akarom elveszíteni őt.
Nagyon köszönöm mindenkinek a lelkesedést, nagyon jól esik. :')