Drew:
Apa azután vette ezt a villát miután anyámmal „rendeződtek" a dolgok. Magyarán távoltartási végzést kértünk. Nem kereshet fel, csak apámon keresztül. Anyám sosem tartotta be a szabályokat, ezért is zavar most, hogy apát kereste meg. Mondjuk előtte engem is próbált hívogatni. Felsóhajtottam és felültem az ágyon. Figyeltem, ahogy az életembe lassan beszálló angyal szorgosan túrja az edzőzsákját.
- Mit keresel?
- Egy pulóvert. Gondoltam megnézem a tengert, de nagyon erős lett odakinn a szél.
- Tessék. – odadobtam neki a sajátomat, amit most vettem ki a táskámból. Elmosolyodott és arca kipirult. Felvette. A lány szinte elveszett a ruhában. Odamentem és átöleltem. Ő az enyém. Minden fájdalmát és sötétségét el akarom fogadni. Meg akarom gyógyítani a lelkét, mert ő is ezt teszi velem. Megfogtam a kezét és elindultunk. Kimentünk a hátsó kerti kapun és levezettem a lépcsőn, ami egyenesen a homokos tengerparthoz vezetett. Megálltunk a víz előtt, mely simára mosta a partot. A szél felkavarta körülöttünk az arany homokot. Lenéztem a lányra, akibe beleszerettem. A nap fénye beragyogta az arcát. Sírt.
- Tudod. – kezdte, de elcsuklott a hangja. – Meg akartam ezt valakinek mutatni. Nagyon szerettem. De nem volt lehetőségem megnézni vele. És most már nem is lesz. Nagyon hiányzik nekem. Annyi mindent...szerettem volna, hogy lásson a világból. – volt valaki más, akit szeretett? Valóban így lehetett. Még sír is érte. Nagyon fontos lehetett neki ez a valaki. Talán még szerelmes is volt. Vajon most az? Belém? Szerelmes belém, vagy ő nem úgy érez, ahogy én?
- Mesélj róla. – soha nem mondott erről a személyről semmit. Tudni akarom ki volt előttem.
- Benjamin volt a neve. – mosolygott, de egyre több könny áztatta gyönyörű arcát. Nem kedves nosztalgikus könnyek voltak. Fájdalomról és szenvedésről árulkodtak. – Imádta a forró csokit. Szinte naponta azt itta. – nevetett fel, és láttam rajta igyekszik visszatartani a zokogást. – Az utóbbi pár évben veszekedtem vele. Nagyon nehéz volt. Ugyanolyan makacs volt, mint én. De ha baj volt...mindig egymásba kapaszkodtunk. És általában baj volt. – nevetett megint kínosan, de most egy új érzelmet fedeztem fel rajta. Dühöt. Gyűlöletet. Csak egy pillanatra láttam, de akkor jöttem rá...az ő problémája hatalmas horderejű. És évek óta magában tarthatja. A hegek a bizonyítékok. – Aztán...elveszítettem őt. Elveszítettem Bent. Pedig...meg akartam mutatni neki a világot. Mindent. – Szembe fordultam vele és letöröltem könnyeit. Nem tudtam mit felelni neki. Nem tudtam mit mondjak neki. Nem tudtam, hogy mondhatok-e bármit is. Annyira szerette ezt a srácot. Féltékeny vagyok rá, mert fáj látnom, Valery mennyire szereti őt még a mai napig. – Ne haragudj, hogy ilyeneket hordok össze csak...
- Ne sajnálkozz. Én mindig meghallgatlak. – kínosan felhorkantott.
- Meg sem érdemellek téged. – homlokomat az övének döntöttem.
- Ne mondj ilyet. – nem hittem volna, hogy ilyen nyálgéppé válok. És mégis. Érte mindent. És még mindég nem értem miért. Lassan hozzám bújt. Mellkasomhoz szorította a fejét és átkarolta a derekamat. Hosszú haja körbelengett, ahogy a szél belekapott és játszott vele. Elhatároztam, hogy megkérdezem lesz-e a barátnőm. Az ékszer, amit neki vettem pedig a táskámban lapult. Az a szilárd elhatározottság egy pillanat alatt elszállt belőlem. Helyét átvette a félelmetes kétely. Az biztos, hogy ez nem a megfelelő időpont arra, hogy ezt megkérdezzem. Néha komolyan lehetne könnyebb az élet.
- Menni kéne. El kell készülnünk.
- Oké. – elmosolyodott és kezét összefonta az enyémmel, amit megszorítottam, és ebből a gesztusából merítettem erőt. Leült az ágyra, míg elővettem a dobozt, amelyben a ruhája volt. Átadtam neki. Megsimította a hófehér doboz tetejét és óvatosan leemelte azt, majd tátott szájjal nézte a ruhát, amit lassan kiemelt a helyéről. Hitetlenkedve rám nézett, majd vissza a ruhára.
- Te meghibbantál. – mosolygott.
- Most miért? – mosolyogtam és én is csak néztem őt. Bement a fürdőbe és elkezdett tollászkodni. Én gyorsan magamra kaptam a zakót és a nyakkendőt, majd bekopogtam hozzá.
- Kész vagy?
- Közel sem.
- Segítsek?
- Megoldom.
- Jó, akkor előre megyek, üdvözlöm apámmal a vendégeket.
- Rendben, ott találkozunk. – hallottam hangját az ajtó mögül. Elindultam a kis ösvényen, ami a nagy villába vezetett és belopakodtam a teraszon át. Már hallottam a kocsi ajtók csapódását, és a hatalmas ajtónk nyílását. Világ életemben ezeken a partikon éltem a családi életemet. Rühellem. De ez a pénzzel jár, vagy mi. De a mai nap más lesz. Ma Valery is velem van. Itt lesz velem. Apám odajött hozzám és homlokráncolva nézett mögém.
- Valery?
- Még tollászkodik.
- Nők. – csóválta a fejét és megigazította a nyakkendőmet. Csodálkoztam, hogy apám megjegyezte Valery nevét. Akárhányszor meséltem neki valakiről mindig elfelejtette a nevét. Cortezt is két évébe tellett megjegyezni. Valószínűleg azért, mert olyan keveset kommunikálunk. Nem hallja mindennap a barátaim neveit. Mondjuk nekem csak Cortez van, szóval annyira nem hosszú a lista. Apámmal az ajtóhoz siettünk és kitámasztottuk az ajtó mindkét szárnyát. A vendégek már is elözönlöttek. Többségüket ismertem, így a bájgúnár mosolyomat elővéve mindegyikőjükkel kezet ráztam. Szinte az összes megjegyezte, hogy milyen „fess fiatalember" vált belőlem, mire én csak mosolyogtam tovább. Lehet, hogy ezek az emberek láttak felnőni engem, annyi ilyen eseményen vettünk részt, de az nem azt jelenti, hogy ismernek is. Ingerülten kopogtattam az ajtófélfán. Sehol sem láttam Valery-t. Már itt kéne lennie. Másik kezemmel a zsebembe nyúltam a kis dobozkáért, amiben az ékszer nyugodott. Szeretném már odaadni neki. Látni akarom az arcát. Elindultam valami italért, de idegesen mindig oda pillantottam, hogy megérkezett-e már. Ebben a sok élénk estélyi ruha összezavarja a szememet. Utálom. Elférni alig lehet. Elindultam vissza, majd a terem közepén megtorpantam. Megérkezett. Én választottam a ruháját, az államat most mégis a földről kellett felkaparni. Tudtam. Tökéletesen illett hozzá a ruha. Gyönyörű volt. Kiemelte a szépségét. A szoknya része megannyi csillagként csillant meg a fényben. Gyorsan átverekedtem magamat a tömegen, ami egy emberként kapta a fejét a bejárat felé. Nem ismerték őt így kíváncsian vizslatták őt. Valery körbe kémlelt, engem keresett. Megálltam előtte és kipirult arcával felnézett rám. Ellenállhatatlan volt.
- Gyönyörű vagy.
- Te sem panaszkodhatsz. – mosolyodott el. – Örökké így fognak engem bámulni? – nézett néhány emberre feszengve.
- Igen. Nem vagy megszokott itt. Még sosem láttak. És nehéz elszakítani rólad a tekintetüket.
- De jó. – nevetett fel kínosan.
- Gyere. – nyújtottam neki a karomat, amit elfogadott, és belém kapaszkodott. Kivezettem őt a teraszra.
- Huh, itt sokkal jobb a levegő. – tette le kezeit a kőből készült, díszes korlátra és beleszippantott az esti levegőbe.
- Valery.
- Igen? – rám nézett azokkal az ennivaló világosbarna szemivel.
- Szóval öhm...na...öö.
- Nyögd ki. – nevetett fel. Könnyű azt mondani. Ha tudná mire készülök. Megfogtam mindkét kezét és szembe állítottam magammal. Elővettem a kis dobozt a zsebemből.
- Te jó isten. – lehelte meglepetten és a kis dobozkát bámulta.
- Azt akarom megkérdezni, hogy...lennél a barátnőm? – a hangom szerintem még életemben nem remegett így. Még soha nem féltem ennyire egy választól. Még soha nem szerettem lányt úgy, ahogy őt.
- Ez mit jelent? Mármint, hogy már nem csak...nem csak barátság extrákkal? – kérdezte és arca egyre vörösebb lett.
- Igen. Azt akarom, hogy mindenki tudja, az enyém vagy. Én pedig a tiéd. Ha elfogadsz engem.
- Drew. – könnyes szemekkel nézett fel rám. El fog utasítani. Tuti. Elsápadtam. Biztos, hogy nem kellek neki és ő nem is szeret engem.
- Igen? – kérdeztem fojtott hangon.
- Leszek a barátnőd. – mosolyodott el, én pedig az észrevétlenül visszatartott levegőmet, most megkönnyebbülten eresztettem ki. Átöleltem őt és a hajával játszadoztam. Szorosan fogta a dobozt és viszonozta az ölelésemet. El sem hiszem. Belegyezett. Szeret engem. Viszont szeret! Kibontakozott a karjaimból és a dobozra nézett, majd kinyitotta azt. Egy medál volt, amiben egy apró piros kő díszelgett.
- Ez gyönyörű.
- Tetszik?
- Nagyon. De erről le kell szoknod! – mutató ujját felém emelte fenyegetően.
- Miről?
- Erről a "szórjuk a pénzt két kézzel" viselkedésről. Nem akarom, hogy elhalmozz ajándékokkal. Azt akarom, hogy szeress.
- Szeretlek. – olyan hirtelen mondtam ki, hogy bele sem gondoltam.
- Én is téged. – mosolygott, és szemei csillogtak. Szebb volt bármelyik csillagnál. Kivettem a dobozból az ékszert és mögé sétáltam. Ő elvette a haját és én feltettem rá a nyakláncot. Végigsimítottam meztelen karjain és a halántékához hajoltam. Mélyen beszívtam édes jázmin illatát és tudtam, örökké így tudnék maradni. Csak vele. Átöleltem.
- Jut eszembe éhen halok. Akkor most svédasztal van, vagy hatszáz kanállal eszünk elegánsan levest meg mindent? – a romantika talán nem az ő asztala. Elmosolyodtam.
- Svédasztal van. Gyere. – kézen fogtam és elvezettem a hosszú asztalhoz, ami rogyásig volt pakolva finomabbnál finomabb ételekkel, és nassokkal.Minden tökéletes volt. Míg nem néztem a lány mögé, és meg nem pillantottam belépni a házba a sátánt. Csupa nagy betűvel. Megérkezett az anyám.