Valery:
Nem értem Drew mit nem ért azon, hogy el akarom küldeni. Pánikba estem és sokkal többet árultam el a titkaimból, mint bárki másnak. A félelem és a zavarodottságom eluralkodott fölöttem és ezért Drew most megtudott rólam valamit, amit mindenki elől titokban akartam tartani. Lassan hagytam, hogy megérintsen. Feszült vállaim leereszkedtek, visszatartott levegőm, mely égette a tüdőmet felszabadult és kifújtam azt.
- Engem nem tudnak elvenni tőled. Senki. – nézett a szemeimbe. Olyan akarat csillant azokban a karamella szemekben, hogy hittem neki. Elhittem, hogy biztonságban vagyok és ő lesz az egyetlen kivétel. Mert ő erős. Talán ugyanolyan erős, mint maga Michael. Óvatosan közelebb húzódtam hozzá, ő pedig kitárta karjait. Megint éreztem az a citrom és menta illatot, a meleg karokat, amik tartanak, ha a világ körülöttem darabokra szakad. Erre volt szükségem. Drewre volt szükségem. Átkaroltam a derekát és belekapaszkodtam vizes pólójába.
- Sajnálom.
- Minden oké. Itt vagyok. Gyere. – hagytam, hogy átkaroljon és úgy kísérjen vissza az otthonomba. Nem tudtam mit mondjak anyának. Nem rég kérdezte vannak-e rohamaim, de én azt mondtam nincsenek. Ilyen durva nem is volt, mint ma. Drew rám nézett és felment a szobámba. Nem szándékozott elmenni, pedig a normális emberek ilyenkor elmennek. De ő tudta, hogy szükségem lesz rá.
- Azt hittem nincsenek rohamaid. – támaszkodott a pultnak megtörten anyám. Világoskék szemeivel úgy pásztázta a márvány spanyolfalat, mintha ott lenne a megoldás minden bajunkra.
- Vannak, de kisebbek. Nem olyanok, mint ma.
- Volt nálad egy vadász kés Valery! – nézett rám fájdalmas grimasszal. Idegességemben vizes pólóm alját kezdtem morzsolni a kezemben.
- Meg kell védenem magunkat.
Hitetlenül felhorkantott és megfordult, majd csípőre tett kézzel visszafordult felém.
- Már nem azok vagyunk, akik voltunk!
- Miért nem veszed észre? – suttogtam.
- Mit? Mit, az isten szerelmére? Két éve mondom, hogy minden más lesz. Évek óta nem történt semmi baj!
- Azt hiszed egy új város és ház majd megváltoztat? Eltörli azt a mocskot, ami ránk ragadt!!? – kezdtem kiabálni és remegő kezemet fogtam. – Nem játszhatsz örökké szerepet! Nem tagadhatjuk, hogy honnan jöttünk...hogy...hogy mik vagyunk mi. – undorodva grimaszoltam. Bele se akartam gondolni.
- De igen! Mások lettünk! Jobbak. – mosolyodott el én pedig felhorkantottam. Anyám addig – addig magyarázta be magának, míg el nem hitte. Ez mindig így van. Mondja, mondja, elhiszi és utána az én feladatom felnyitni a szemét. Kezdtem elfáradni.
- Nem vagyunk mások a kurva életbe is! Csak mocskos szemetek szép cukormázban! Oda születtünk. És olyanok vagyunk. Ezen nem változtat a kertváros, vagy a kitűnő bizonyítványom! Ébredj már fel!
- Miért látod mindig a legrosszabbat?
- Mi vagyunk a legrosszabbak! Én csak nem ámítom magam olyan baromságokkal, mint te!
- Miért mit gondolsz mit kéne tennem? Siránkoznom ?
- Nem tudom! De az hogy eddig nem történt baj az nem azt jelenti, hogy nem is fog! Ébredj már fel! Ez nem a mi világunk. Mi...mi nem vagyunk ilyen tökéletesek! – mutattam körbe a jól berendezett házban, amilyet mindig is szerettünk volna. Amilyen a filmekben van.
- Miért ne lehetne a miénk is?
- Nem érted. – bólogattam csalódottan. Az álca csak időszakos. És mikor az szétesik fájdalmasabb elveszíteni mindazt, amit hamisan felépített, mintha nem színleltünk volna semmit. Nem vagyunk gazdag boldog emberek. Rossz, fáradt és szenvedéssel teli emberek vagyunk. Felmentem a szobámba. Ez örök vita marad köztünk. Anyám szentül hiszi, hogy a múltunk, ha úgy gondoljuk egy szempillantás alatt csettintésre eltűntethetjük. De ez nem így megy. Nagyot sóhajtva csuktam be az ajtót és dőltem neki. Drew a fürdőből jött ki. A víz halkan csobogott mögötte. Rásandítottam. Kifejezéstelen arccal nézett rám és lassan közeledett. Elszakadtam a támaszt nyújtó ajtótól és beleomlottam a karjaiba. Annyira nehéz. Amióta az eszemet tudom. És senki nem tud róla. Senkinek nem tudtam elmondani milyen nehéz volt nekem. Mennyire fáj és nyomaszt. Megszakadok a súly alatt.
- Meg fogsz fázni. – súgta és benyúlt a pólóm alá. Elmosolyodtam. Levettem a ruháimat vele együtt és beültünk a forró habos vízbe. Én az ölében foglaltam helyet és nagyot sóhajtva a vállára hajtottam fejemet. Hátamat kemény mellkasának döntöttem.
- Itt aludjak?
- Apukád nem fog utálni miatta?
- Valószínűleg el van havazva a munkával.
- Ha neked nem baj ...
- Maradni akarok. – lassan a derekamra fonta karjait én pedig hozzá préseltem magam víztől nedves testéhez.
- Miért nem kérdeztél rá, hogy mi volt ez az egész tőlem ma?
- Kurvára tudni akarom mi volt ez ma. – ismételt meg. – De mikor ki voltam nem faggattál. Nem akartad görcsösen kiszedni belőlem mi bajom...csak megadtad azt, ami kellett nekem.
- Igen? – néztem fel rá és fejjel lefelé láttam, majd magam elé bámultam és néztem a habok alatt összegabalyodott testrészeinket.
- Igen. Meg amúgy is...ha kérdezném elmondanád?
- Nem. – vágtam rá gondolkozás nélkül.
- Nem bízol bennem? – kérdezte és egész testében megfeszült.
- Igen is meg nem is. De itt nem a bizalomról van szó Drew. Ez olyasmi...amiről nem beszélek. Nem akarok. Még az anyámnak sem. Annyira...fáj, hogy...képtelen vagyok rá. – gyors képek és hangok ugrottak be, melyek ellepték az elmémet. A sikolyok, a lángok a sötét lakásunk...Ben, akit nem láthatok többé. Nem maradt semmim csak az anyám.
- Nekem is van sötét oldalam.
- Tudom.
- Tudod?
- Egyértelmű.
- Tényleg? – kihallottam hangjából a kételkedést.
- A menő és drága kocsi. Csórónak tetteted magad, pedig nem vagy az. Nem is bulizol durván, nem vagy alkoholista és drogos. És a szexszel van problémád. – hadartam az észrevételeimet. Mindég is jó emberismerő, és megfigyelő voltam. Nem kellenek ide szavak.
- Ezeket...hogy...honnan...?
- Jó megfigyelő vagyok. – rántottam meg vállaimat. És a részletek általában jobban megmaradnak. Egy zöld kerítés, apám távolodó alakja mellett. Sosem felejtem el annak a zöldnek az árnyalatát. A hideg és a meleg kontrasztját azon a napon.
- Valery? – simogatta meg gyengéden az arcomat és előre hajolt, kicsit megfordítva engem az ölében, hogy lássa az arcomat.
- Itt vagyok, bocs. Mit kérdeztél?
- Azt, kérdeztem hogy lehetsz ilyen jó megfigyelő? – kuncogott.
- Nem tudom.
- És hogy érted, hogy bajom van a szexszel? – ráncolta a homlokát és riadt képet vágott. Néztem azokat a barna szemeket, amikben általában elveszek és elnevettem magam.
- Tökéletes vagy az ágyban...csak... - megsimítottam borostás arcát és teljesen felé fordultam.
- Csak? – kezdett komolyan bepánikolni, ami olyan aranyos volt, hogy csak mosolyogni tudtam rajta.
- Csak sosem hagyod, hogy irányítsak és feltűnt, hogy valószínűleg történt veled valami, ami miatt csak és kizárólag te lehetsz a domináns. – nagyot nyelt és lesütötte a szemét. Azt hiszem beletrafáltam.
- És ez zavar? Hogy én irányítok?
- Egyáltalán nem. Ezzel csak arra célzok burkoltan, hogy örökké nem menekülhetsz. Úgy értem én nem szólok érte, mert nem zavar és úgy látom így neked is jó...csak felhívom rá most a figyelmedet vagy mi. – ráncoltam a homlokom, ahogy a saját tanításom, amit át akartam adni Drewnek kezdett értelmetlenné válni még az én számomra is.
- Pánikba esek, ha nem én irányítok. – hunyta le a szemeit és mintha bűnös lenne vállamba fúrta a fejét, mintha ezzel azt akarná mondani, hogy emiatt nem akar elveszíteni.
- Drew. Kezd kihűlni a víz. – utaltam rá, hogy fázok és ez a nap nagyon kivette belőlem az erőt.
- Oké, persze. – bólintott és kiszálltunk. Bementünk a szobámba és meztelenül bebújtunk az ágyba.
- Holnap nem úszod meg a táncolást. – könyökölt fel és nézett le rám. Látszólag megkönnyebbült, hogy hanyagoltuk a szex témát. Tetszik, hogy nem kezdett el faggatni mi bajom volt ma. Mi csak barátok vagyunk extrákkal.
- Ne már. – sóhajtottam fel nevetve és a foszforeszkáló csillagokra néztem a plafonomon, amit Drew tett fel nekem. Elmosolyodtam. Ő is felnézett.
- Mi az?
- Nem raktad ki nekem a Göncölszekeret. – csücsörítettem.
- Bocs. Műemléket nem kérsz a plafonodra?
- De kérek. – helyezkedtem el kényelmesen.
- Olyan műalkotást kapsz mindjárt! – bólogatott mosolyogva és elkezdett csikizni. Tudta, hogy ez a gyenge pontom, a kis sunyi!
- Oké,oké visszavonom, nem kell! – nevettem könnyezve és sikeresen megúsztam a kínzást. Néztem azokba a csoki barna szemekbe és teljesen el lettem varázsolva. Miért nem támadtam le őt hamarabb? Akkor több ideje lenne az enyém. Az enyém egyáltalán? Nem is járunk...
köszi, hogy olvastok. :)