Valery:
Drew nézett és nem vette le rólam a szemeit szóval az én tekintetem is őrá terelődött. Furcsálltam, hogy rákérdezett a sebhelyeimre, de mit vártam? Az oldalamon és a combomon nem épp egy kis vágásról van szó. Mindkettő legalább négy-öt centis. Nagyok. Akár csak a fájdalmam és a vele járó emlékeim. Nem beszélek az ilyesmiről. De nem hibáztatom, amiért érdekli. Egy tökéletes éltanulón az ember nem gondolná, hogy csúnya vágások hegei vannak. Észrevette. És érdekli. Ez imponál és megrémiszt.
- Megyek.
- Most? – néztem ki az ablakon. Már besötétedett. Nem kellene vezetnie. Itt maradhatna. Velem.
- Apa otthon van. Ez ritka. – mosolygott és zsebre dugta kezeit, majd billegni kezdett lábain.
- Értem. Üdvözlöm. – viszonoztam mosolyát, bár nem voltam boldog, hogy itt hagy. De tudom milyen amikor várja az ember, hogy valaki foglalkozzon vele és szeresse. Az ilyen pillanatokat nem szabad elhalasztani, mert az életünk rövid. Főként az enyém. A magam fajták nem nagyon szoktak megöregedni. Gerard és anyám, meg néhány alkoholista, akik nem sok vizet zavarnak kivételek, akik erősítik a szabályt.
- Holnap jövök. – mintha tudta volna, hogy lelki erősítésre vágyom.
- Megtanítasz táncolni? – pukedliztem ügyetlenül, billegve, mire elnevette magát.
- És meghajolni. – most már én is mosolyogtam.
- Hidd el nehéz dolgod lesz velem. – felvonta a szemöldökét. – A tánc nem az én stílusom. – közben lekísértem és megálltunk a tornácon.
- Igen nagyon szar a ritmusérzéked. – közölte és én hitetlenül tátottam el a szám.
- Hé! – nevettem el magam, de ellenkezni ezzel a kijelentéssel nem nagyon tudtam.
- De haladás, hogy jó a csípőmozgásod. – karolta át az említett testrészemet, mire kicsit mozogni kezdtem.
- Úgy gondolod?
- Határozottan. – rántott magához és felsimított a hátamon, majd egy szenvedélyes csókra invitált. Készségesen engedelmeskedtem, de megnehezítettem, hogy bejusson a számba. Játszadoztam vele, ahogy ő velem. Gyengéden beleharaptam alsó ajkába mikor elszakadtunk, hogy levegőhöz jussunk. Adott még egy gyors szájra puszit és beült a kocsijába. Intett és elhajtott. Én meg néztem, ahogy elmegy és reménykedtem, hogy mihamarabb visszatér. Úgy dőltem neki az ajtófélfának, mint egy bárgyún mosolygó szerelmes kislány. Furcsa, hogy képes vagyok ilyen gyengéd érzelmekre is. Eddig én voltam az érzéketlen harcos, aki összetartotta a családot. Aztán már csak anya és én maradtam szóval már csak őt tudom megvédeni. És most először...mintha rájöttem volna én is ember vagyok és élhetek. De vajon ez a valóság vagy csak egy álomba ringatom magam? Ha az utóbbi nagyon fájdalmas lesz felébredni az biztos, de valahogy úgy érzem megéri. Legalább tudom milyen az, ha az ember érez. Csak egy kicsit. Mintha tudnék a víz alatt is lélegezni. Furcsa és egzotikus. Felmentem a szobámba. Elég késő volt már. Éjfél volt. Még szerencse, hogy holnap szombat és kelhettem délben. Mosolyogva lefeküdtem és a gyengén világító csillagokat bámultam a plafonon. Lassan lehunytam a szemeimet.
A nap fénye erősen a szemembe sütött. Eltakartam a kezemmel a sugarakat és kinéztem az ablakon. Kinéztem és a kocsmát pillantottam meg mellettünk, amelyet csak egy sötét sikátor választott el a lakóháztól, ahol laktunk. Riadtan néztem körbe. Ez a régi lakásunk. Az elhanyagolt konyha, a sötét bordó kanapé, aminek még a rugója is kiállt. Csak a kis kerek asztal választotta el a konyhától a kanapét. Megkerültem azt és a hűtő melletti mini konyhapultra vetettem magam, ahol a késtartó volt. Kirántottam onnan a legélesebbet és a legnagyobbat, majd körbe kémleltem a lakást. A sárga fény még mindég bevilágította ezt a kis egérlyukat. Lassan elindultam a bejárati ajtóhoz jobbra lévő szobába. Anya szobája volt az. Beléptem és körbenéztem. Nem volt itt. Csak a kis méretű franciaágya és az egyszemélyes szekrény, meg a tükre. Összevont szemöldökkel néztem. Az a tükör...eltört. Én törtem el.
- Val. – hallottam a fájdalmasan ismerős hangot a hátam mögül. Megpördültem és eldobtam a kést. Szemeimet forró könnyek égették. Nem tudtam szólni semmit. Annyi mindent kellett volna mondanom, most mégsem tudtam semmit kinyögni. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Elmosolyodtam és könnyeim végig folytak az arcomon. Bele akartam túrni szőke tincseibe, mélyen belenézni szép kék szemeibe, átölelni izmos testét. De csak álltam ott és néztem remegő kezekkel.
- Val. – hallottam hangján a becenevemet, amit ő adott nekem.
- Ben... - leheltem, mire furcsán grimaszolt egyet. Hirtelen minden emlék megrohant. Voltak jó pillanataink. Kevés, de volt. Sosem ismerte be, hogy szeret, de én tudtam. Mindig tudtam.
- Mi van veled? – odajött és megölelt. Én pedig feloldódtam és úgy szorítottam magamhoz, mintha soha nem akartam volna elengedni. Ez így is volt. Ha meghaltam és ő itt van nem akarok feléledni. Ha alszom nem akarok felébredni. Itt akarok maradni örökre. Ebben a földi pokolban, ahol az egyetlen fényem Ben. Az életem. A levegőm.
- Szeretlek. Hallod? Szeretlek. – zokogtam és kibontakoztam az öleléséből, majd kezeim közé fogtam az arcát. Jól megnéztem magamnak, hogy mindig emlékezzek rá. Hogy mindig fel tudjam idézni majd magamban. Tudtam, hogy ez nem valóság. De akkor is...most itt volt. Velem. Azt akartam, hogy ez így maradjon.
- Na jó nagyon fura vagy. Mi van? – vonta össze a szemöldökét, ahogy én szoktam mire könnyek közt elnevettem magam. El is felejtettem mennyire hiányzik. Nap, mint nap. A hülye beszólásai és a grimaszai, amiket tőlem tanult. Már abból is tudhattam, hogy ez nem a valóság, hogy amikor csak találkoztunk folyton veszekedtünk. Csak marni tudtuk egymást, most pedig minden békés. Csak akkor tartottunk össze, mikor nagy volt a baj. De akkor mindig.
- Csak...hiányoztál. – akkora gombóc nőtt a torkomba, hogy alig tudtam levegőhöz jutni. Ajtócsapódást hallottam. Elkomorodtam és rettegve az ajtó felé néztem, ahol maga a Sátán lépett be. Gonosz mosolyra húzta száját, arcán pöttyökben odaszáradt vér éktelenkedett. A hátam mögé szorítottam Ben-t, és felkaptam a kést a földről. Még egyszer nem hagyom őt meghalni.
- Itt vagyok Valery. És nem bújhatsz el. – lépett közelebb hozzám én pedig belédöftem a kést, de a kezem átsiklott a testén, mintha csak egy szellemet próbáltam volna megölni. Döbbenten figyeltem, majd Michael keze meglendült és akkorát lekevert nekem, hogy a falnak zuhantam. Ben csak leült a földre és nézett maga elé. Felkecmeregtem, de addigra Michael mellettem termett és mocskos szájával a fülembe suttogott.
- Itt vagyok. – Szerte foszlott, mint egy démoni árnyék és mikor odamentem volna Ben-hez ő hirtelen ordítani kezdett. Teste lángokban égett. Le akartam tépni a függönyt és eloltani a lángokat, de valaki hátulról átkarolt és a földre rántott. A robbanás lökéshulláma kisodort az ablakon. Zuhantam a sötét sikátor felé és néztem a csillagokat, melyek közben felragyogtak a fekete égbolton. Zuhantam és a levegő süvített a fülembe. A hajam felfelé szállt és táncolt előttem. Vajon meddig zuhanok? Azonnal meghalok, ha földet érek? Meg kellene halnom. Megérdemelném. Lehunytam a szemeimet és vártam a becsapódást. Vártam a halál befogadó fekete karjait.
Üvöltve ébredtem fel. Testemet vékony, csillogó izzadságréteg borította be. Az éjjeliszekrényemben lévő vadászkésért nyúltam. Lépteket hallottam az ajtó felől. Riadtan kipattantam hatalmas franciaágyamból és a sarokba húzódtam magam elé tartva a kést. Drew rontott be a szobába. Riadtan összerezzentem mikor közelebb akart jönni. Remegett a kezem és nagyokat próbáltam lélegezni. Ő védekezőn maga elé tette a kezeit. Anyám arca jelent meg mögötte.
- Valery honnan szerezted? – lehelte rémülten és az ezüst fegyvert nézte a kezemben. Olyan szürreális volt ez a kép. Anyám és Drew együtt. Az ablakhoz sandítottam, ami beengedte a vakító nap sugarait, bevilágítva a szobámat, de a nap mellett gyülekeztek az esőfelhők. Reggel lehetett. Lassan az ujjaim engedtek a kétségbeesett szorításon, amivel a fegyvert tartottam, majd az hangosan ért földet, ahogy kicsúszott a kezemből. Nem tudtam Drew, vagy anyám szemeibe nézni. Nem ment. A padlót bámultam és azt kívántam bár megnyílna alattam a föld. Olyan szégyent éreztem, mint még soha. És még mindég féltem. Szinte éreztem Michael öklét az arcomon.
- Valery. – megrezzentem, ahogy anyám szólított.
- Itt volt. – egy könnycsepp gördült le az arcomon. Tudtam ép ésszel, hogy nem volt itt. Mégis úgy éreztem az a sötét árny bármikor felveheti az ő alakját. Körbeölel a sötétség és vérengző vadállatként mar bele a bőrömbe újra és újra. Nem ereszt. Nem tudok menekülni, mert követ engem. Lassan beúszott a látóterembe Drew tornacipője. Homályosan láttam csak a kést a sok ki nem csorduló könnytől. Ezt hogy magyarázzam ki neki? Vagy anyámnak? Mit mondjak? Őrült vagyok. Tébolyult. Paranoiás. Diliházban lenne a helyem. Nem vagyok normális. Már nem kellene élnem. Nekem kellett volna meghalnom Ben helyett.
- Valery. – a mély hang kihúzott a szaros gödör legaljáról. De még mindég nem mertem a szemeibe nézni. Vajon most mit gondolhat rólam? Mi lesz, ha elmondja másoknak? Hirtelen éreztem, ahogy elszorul a torkom a tüdőmre pedig mázsás súly zuhan és minden oxigént kiszorít. Félrelöktem Drewet, kikerültem anyámat és kiszaladtam a házból. Futottam és futottam aztán egyszer csak megálltam. Egyszer csak kaptam levegőt. Felnéztem az égre. A nap fénylő sugarait a gyülekező fekete felhők takarták el. Csak álltam ott és néztem az úszó felhőket, melyek a fejem fölött összegyűltek. Lassan csepegni kezdett az eső, majd pár pillanat múlva már szakadt. Az aszfaltra csapódott és függönyként takart mindent. Megint lépteket hallottam. Megfordultam és Drewet pillantottam meg. Azonnal lesütöttem a szememet. Nem akarom hallani. Nem akarom látni. Nem akarok semmit. Csak lebegni a semmiben. Ott biztonságos.
- Valery.
- Sajnálom. Sajnálom. – hajtogattam halkan. Ő közeledett én távolodtam, majd egy padba ütköztem és megálltam. Ő előttem torpant meg. Mi lesz most? El fog menni. Kisétál az életemből. Nyeltem egy nagyot. Újra végig nézem majd, ahogy nem vagyok elég jó valakinek és kisétál az életemből. Ezúttal azonban nem hibáztatom. Senki nem lenne együtt valakivel, aki egy árnyéktól retteg és kést szegez a másikra. Jobban járna ha eltűnne mellőlem.
- Sajnálom.
- Elég. – szinte felnyüszített. Felnéztem rá és fájdalmas arckifejezése a szívembe mart. Döntött.
Köszi, hogy olvastok, remélem tetszik. :)