Valery:
Tompán hallottam ahogy csörgött a telefonom, de nem volt erőm felkelni a padlóról. Hosszú percek telhettek el. Vagy talán órák...ez a csend megőrjített. A sötétség, ami körbe ölelt erőszakos karjaival nem tűnt el. Ajtó csapódást hallottam. Gyors lépteket fel a lépcsőn. Biztosítottam a fegyvert és az ajtó felé tartottam. Ő az. Visszatért. Meg fog ölni, ha nem vagyok elég gyors. A testem remegett és alig kaptam levegőt, úgy összeszorult a tüdőm. Az ajtóban Zoe jelent meg. Még a sötétben is virított szőke hajkoronája. Majdnem meghúztam a ravaszt. Majdnem megöltem a legjobb barátnőmet, mert azt hittem Michael jött értem. Zoe kék szemei az én barna szempáromat kereste. Lassan leeresztettem a fegyvert és magam mellé dobtam.
- Valery. – nyüszítette fájdalmasan Zoe. Már történt ilyen...hogy látott pánik roham közben. Tudta mit kell tennie. Lassan közeledett felém, mint egy vadállathoz, akit be akarnak törni. Talán én is pont egy ilyen vadállat vagyok. Letérdelt elém és csak nézett. Nem érintett meg. Most nem is tudtam volna elviselni. Nem ment volna.
- Valery figyelj rám. Nincs itt senki csak te meg én. Jó? Michael nincs itt. Nem lesz semmi baj. – mondta és lassan elvette mellőlem a pisztolyt. Azt hiszi nem tudom? Ez a tudat állapot a legfurcsább. Tudom, hogy nincs itt az akitől félnem kell...de mégis úgy érzem a közelben van és rám leselkedik. Hogy minden léptemet követi és amikor megfelelő alkalom lesz rá rám támad. Tudom, hogy nincs itt. De a félelmem és a mély, sötét érzelmeim elnyomják a józan eszemet. Nem tudok kitörni. Nem megy. Zoe tud valamennyit a múltamból, de csak érintőlegesen meséltem neki. Elmondtam, hogy anyu beválasztott egy rossz pasit – mint általában -, és akkor még szépen fogalmaztam...aztán kikelt önmagából és rossz dolgokat tett. Volt egy öcsém, akiről még ő sem tud. Ennyi az amit elmondtam. Még a felét sem tudja, annak ami történt. Hogy is érthetné meg? Nem várom el tőle.
- Lélegezz mélyeket. Lassan számolj velem. – ez mindig bejön. Amikor nem tudok normálisan levegőhöz jutni akkor számolni kezdek. Legutóbb is ez volt, Zoe ezért javasolta ezt. Csak van egy kis gikszer a számolással. A hat egy ördögi szám nekem. 2013. december 6-án véglegesen összeomlott az életem. 6-án. Hat.
- Egy...kettő...három...négy... - kezdett lassan számolni Zoe és a háromnál én is becsatlakoztam remegő és reszketeg hangomon. Még csak suttogásnak sem lehetett nevezni.
- Öt... - mindjárt hat.
- Hat... - egy könnycsepp gördült le az arcomon. Eszembe jutott a tűz, mely mindent elemésztett. Égette a mellkasomat és a lelkemet hamuvá változtatta.
- Hét... - elmúlt. Elmúlt a boldogság. Elmúlt a fájdalom. Elmúlt az életem és már csak egy üres test vagyok, aki itt ragadt ebben a borzasztó és kegyetlen világban.
- Nyolc.... – a légzésem szaggatott volt, de legalább jutottam egy kis oxigénhez.
- Kilenc... - lehunytam a szemem és újabb könnyek gördültek le az arcomon.
- Tíz.... – miért én? Miért nem hagy a múlt? Vagy miért élek még egyáltalán?
- Egy.... – Anya. Anya miatt élek még.
- Kettő... - Mert meg kell őt védenem.
- Három... - mert csak ez a feladatom. Nem másért élek csak azért, hogy a pajzsa legyek mikor szükséges. Ez a feladatom.
- Négy... - nagyon magányos vagyok. Senki nem szeret. Mert engem nem lehet szeretni. Lehetetlen és felesleges.
- Öt... - mindjárt hat.
- Hat... - Benjamin meghalt. És én vagyok a gyilkosa. A tűz...mindent felemészt. Engem is.
- Zoe. Jól vagyok.
- Nem vagy jól, a francba is! Még mindég nem pedig már négy órája itt számolunk! – szakadt ki belőle hisztérikusan és valóban aggodalmas szemei néztek vissza rám. Elakadt a szavam. Négy órája van itt? Ránéztem a pirosan virító órámra az éjjeli szekrényen és kigúvadtak a szemeim. Éjfél múlt két perccel. Nyugalmat erőltettem magamra pedig a mellkasom még mindég szúrt és alig akartam levegőt kapni, de feltápászkodtam és megtámasztottam magam a fal segítségével.
- Menj haza, majd...holnap beszélünk.
- Valery...
- Kérlek! Zoe.
- Holnap beszélnünk kell. Mindenről.
- Oké. - leheltem gyengén és lekísértem, majd néztem, ahogy tétován kilép az ajtón. A csukott ajtó mögött hallottam ahogy beindítja a motort és elhajt. Valószínűleg ki fog kapni otthon, amiért most megy haza. Miattam fogják összeszidni. Az én hibám. Kopogtak az ajtón. Kinyitottam.
- Itt hagytál...valamit... - Zoe hosszú szőke fürtjei helyett Drew fekete haját pillantottam meg. Barna bőrét. Kíváncsi és furcsán vizslató barna szemeit. Arca elgyötört volt. De milyen lehetett az enyém? Nem kellene ebben az állapotban látnia! Miért van itt? Úgy értem miért éjfélkor? – Drew... - állapítottam meg és csak bámultam rá. Ő sem volt épp toppon. Hirtelen rám borult. Karjaival átkarolt és nem engedett el. Meglepett. Hogy itt van. Hogy átölel. Becsaptam az ajtót és ráfordítottam a kulcsot, biztos, ami biztos. Könnybe lábadtak szemeim, melyek még meg sem száradtak a sok sírás után. Belefúrtam erős vállába a fejemet és belekapaszkodtam a hátába. Olyan szorosan markoltam a pólóját, mintha az életem függne tőle. Talán ez így is volt. Halk zokogásban törtem ki. Ahogy szoktam. Nehogy bárki is meglássa, hogy nincs rendben minden. Valójában semmi nem volt rendben. Soha. Selejtnek születtem. Ezen nem változtat egy másik ház, iskola, ruha, bizonyítvány. Valójában...nem tagadhatom le ki vagyok. Valójában egy imposztor vagyok a saját életemben. Mindig is szar életem volt...de 2013-ban megsemmisültem. Már csak azt akarom, hogy vége legyen. A vállához szorítottam a homlokom és némán beleüvöltöttem a vállába. Térdeim megremegtek és nem tartottak meg tovább. Ő viszont nem engedett el. Karjaiban tartott – szó szerint – és nem eresztett. Nem tudom meddig álltunk ott, de valamennyire összeszedtem magam. A fülemet a mellkasára helyeztem és hallgattam stabil, erős szívdobbanásait. Él. Nincs semmi baja. Él. Nem kellene a közelemben lennie...különben hamarosan az élete lesz veszélyben. Ez Zoe-ra is igaz. Mindenkire...aki körülöttem van. Vállamra támasztotta a fejét. Zaklatott. Ideges és rémült. Vajon mi a baj? Hogy segíthetnék neki?
- Valery...
- Hmm? – nem tudtam beszélni. Csak lehunyt szemmel hallgattam megingathatatlan szívdobbanásait.
- Hol vannak a szüleid? – meglepett a kérdése. Most mondjam? Az apámból csak annyira emlékszem ahogy elmegy. A zöld kerítésre, amit maga mögött hagyott örökre...velem együtt. Az anyám a pasijával nyaral. Az aktuálissal nekem pedig nem volt gyomrom menni. Nem megy, amit tőlem vár. Gombóc nőtt a torkomba. Képtelen vagyok elfogadni bárkit is, akit választ. Nem megy. Egyszerűen nem. Mit mondhatnék? Ez mind nem számít. Nem számít ki vagyok. Nem számít semmi. Ügyesen kitértem a kérdése elől. Kiszakadtam védelmező öleléséből és máris hiányzott. A forróság, ami belőle árad, a hangja. Megkérdeztem itt marad-e. Ellöktem, de teljesen elengedni ebben a pillanatban nem tudtam. Túl gyenge voltam hozzá. Szükségem volt rá, hogy lélegezni tudjak. Hogy a remegés abba maradjon. A melegsége és a közelsége tíz perc alatt megnyugtatott. Pár perc alatt elért egy olyan állapotot nálam, amit Zoe-nak négy óráig sem sikerült. Nem tudom, hogy Drew egy csoda vagy valaki, akitől megint félnem kellene. De valahogy...úgy érzem az előbbi. Míg tusolt a fürdőmbe én felemeltem a pisztolyt, ami az ágyam mellett volt. Szerencsére Drew nem vette észre. Rákérdezett volna. Akkor mit mondtam volna? Hogy őrült vagyok és paranoiás? Vagy ha nem is kérdez rá, hanyatt-homlok menekült volna el, amit valószínűleg én is tettem volna az ő helyében. Mert minden normális ember ezt tenné. A lehető legmesszebb menekülne tőlem. Mikor nyílt az ajtó azonnal elrejtettem a fegyvert. Lassan megölelt hátulról én pedig összerezzentem. Lassan megfordultam karjai közt. A hátamat és a csípőmet az ő nagy kezei takarták végig. A szemeimet és az arcomat vizslatta. Én is ezt tettem vele. Nyúzott volt. Féltve megérintettem, kis borostája csiklandozta a kezem. Mi ez? Senki nem viselkedik így egy szex kapcsolatban. Akkor mi ez köztünk? Lassan lábujjhegyre álltam és megérintettem puha ajkait az enyéimmel. Szükségem van arra, hogy érezzem még élek. És mellette kapok levegőt. Lehajtotta fejét és gyengéden behatolt a számba. Simogattunk egymást. Ez most teljesen más volt, mint legutóbb. Gyengéd és türelmes. Lassú és törődő. Végig simított az oldalamon és óvatosan lefektetett.
- Késő van. – mondtam rekedt hangon.
- Itt maradok. – mintha tudta volna, hogy félek attól hirtelen csak úgy eltűnik és megszűnik létezni, mint általában az én szeretteim. Igen. Arra volt szükségem, hogy itt legyen mellettem. Csak ezt akartam. Hátulról átölelt és betakarta magunkat. Hasamon tartotta egyik védelmező karját a másikat kinyújtotta a fejem felett. Amennyire tudtam hozzá préseltem magam. Itt marad velem. Ma éjszaka nem leszek magányos...mert ő itt van velem.
Reggel az ébresztő órám halk rezgésére keltem a párnám alatt. Alig bírtam megmozdulni Drew úgy tartott, mint egy ötéves a plüssmackóját. Nem engedett el és mikor mocorogni kezdtem szorosabban tartott. Elmosolyodtam és tudtam, a tegnapi sötétség elmúlt...legalábbis egyenlőre. Helyét a reggeli napsugár vette át. Megfordultam a karjaiban és simogatni kezdtem csupasz mellkasát. Hirtelen felébredt bennem a vágy.
- Nagymenő! – súgtam a fülébe és félig rá másztam. Morgott egyet és velem együtt a hátára gördült. Felnevettem mire kinyíltak szemei.
- Fent vagyok. – morogta.
- Persze. Szerda van. Suli. Tudod...
- Bassza meg! – ült fel és egyből kipattantak a szemei. Épp lemásztam róla, mielőtt feleszmélt. Ha nem így tettem volna, azt hiszem csúnya koccanás lett volna.
- Van úgy...fél óránk. – néztem az órára és ráérősen kinyitottam a szekrényemet és kivettem egy fekete háromnegyedes ujjú pólót, meg egy fehér csőnadrágot. Komótosan felöltöztem, míg Drew kétségbeesetten tusolt le és felvette a tegnapi öltözékét. Megállt előttem és végignézett rajtam. Éreztem, ahogy a fejem vörösödni kezd. Nem értem magam. Szexeltem vele, odaadtam a szüzességem, tegnap szétcsúszva látott...most, mikor minden oké mi van? Mi van, amiért elpirultam? Kezemmel kifésültem össze-vissza álló fekete selymes haját.
- Indulás. – mondtam és lesiettünk a lépcsőn. Ő felvette a konyhapultról a kulcsot én pedig kinyitottam, és bezártam az ajtót. Röhej. Mintha egy összeszokott házaspár lennénk vagy nem tom. Pedig nem ismerjük egymást. A kapcsolatunk pedig egyre furább.
- Elviszlek, ha nem zavar. – én csak elmosolyodtam és szótlanul beültem a kocsijába. Múltkor sötét volt és a táncoló libidóm miatt nem létezett más csak Drew, de most, hogy jobban megnézem, ez egy egész jó kocsi. Sőt! A vörös bőrülések teljesen Drewhez illenek.
- Nem zavar. Köszi. – megnéztem, hogy mindent eltettem-e a táskámba.
- Biztos? – indította a motort és mintha arra várt volna, hogy kiszálljak a kocsiból és azt mondjam „Én nem mutatkozok a magad fajtákkal". De nem mondok ilyet. Még csak meg sem fordul a fejemben. Drew így is túl jó hozzám. Meg sem érdemlem. Bármi is legyen köztünk.
- Biztos.
- Oké. – mosolyodott el és elindultunk. Zenét kapcsoltam mire felvonta a szemöldökét. Igen tudom, hogy a pasik allergiásak arra, ha valaki hozzányúl a kocsijukhoz, de zene nélkül bekattanok. Utazni csak ritmussal lehet. Na nem mintha bármi érzékem is lenne a zenéhez és a tánchoz. Tíz perc sem volt az út tőlem a suliig, főként kocsival! Kiszálltam vele együtt és néhányan döbbenten nézték, ahogy intünk egymásnak és mindketten elindulunk a saját utunkra. A suttogás és a merész fantázia – ami ebben az esetben igaz – már be is indult. Hamar beszélnem kell Zoe-val, hogy mindent tőlem tudjon meg. Nem mintha érdekelnének a pletykák, de nem akarom, hogy a legjobb barátnőm valaki mástól halljon valamit. Nekem kell elmondanom neki. Első óránk francia és szerencsére velem lesz. Amint beléptem a terembe megláttam őt és igyekeztem mellé. Ledobtam a cuccaimat.
- Gyere. – felvonta a szemöldökét és követett.
- Neked is jó reggelt. – motyogta és megálltunk a terem ajtajától egy lépésre.
- Ma át kell jönnöd hozzám. Beszélnem kell neked magamról és Andrew Frewen-ről. – nyögtem ki. Kék szemei kigúvadtak és keresztbe font karjait elengedte.
- MI VAN? Mióta van olyan, hogy te meg! ... - halkabban folytatta a hisztérikus rohamát, amire számítottam – Frewen...?
- Ezt akarom elmondani. – mentem be a karcsú francia tanár után a terembe. Zoe egész nap furcsán méregetett. Délután beültem a kocsijába. Beindította a rádiót. Vártam, hogy kérdezzen, de ő egy szót sem mondott. Felmentünk a szobába és ő leült az egyik padlizsán lila hatalmas babzsákomra, én pedig az ágyon foglaltam helyet törökülésben.
- Szóóóvaaal... - nyújtotta el a szót és rám nézett.
- Két éve vonzódok hozzá. Pénteken pedig...hát nem csak a buli szüzességemet veszítettem el. – mosolyodtam el és beleharaptam a számba. Zoe csak ült ott tátott szájjal és mintha lefagyott volna. Mikor magához tért hátra hőkölt.
- Te...pont neki adtad oda a szüzességedet? Ez komoly? – ráncolta a homlokát.
- Vele akartam lenni. Megtettem. És nem bántam meg. Valami van köztünk. Tegnap este betoppant miután elmentél. – néztem magam elé és a jó kedvem alább hagyott.
- Tényleg? – vonta fel a szemöldökét és egy párnát vett magához, azt ölelgette.
- Ő is zaklatott volt. Történhetett valami vele is. Megölelt és itt aludt. Zoe...megölelt és ennyivel megnyugtatott. Pedig tegnap mélyen voltam. Aztán jött és...mintha elvágták volna a sötététséget. Mintha egy mentőövet dobott volna nekem.
- Nézd. Tudom, hogy most csábító Valery...de mi lesz, ha elszáll és tesz valamit, ami ártani fog neked?
- Én..
- Nem volt elég a szenvedésből? Nem tudom mit éltél át pontosan...de látom, hogy ez mit tett veled. Kell neked még ennél több is?
- Lehet. Úgy értem. Mellette kapok levegőt Zoe. Még ha csak egy kicsi ideig is...de élni akarok.
- Jó. A te döntésed. De én megmondtam neked előre. – ezen csak mosolyogtam. Aki tönkre teheti ezt a bármit is, ami köztünk van...az csak én és a múltam lehet. Szeretném elhinni, hogy vége van...de egyszerűen nem megy.
- Ezt akarom Zoe. – mosolyogtam. Mintha megértett volna egy csettintéssel és ő is viszonozta a mosolyt.
- És milyen az ágyban? – kérdezte cinkos mosollyal mire forgatni kezdtem a szemeimet. Ráléptem egy útra, ami később valószínűleg nagyon csúnyán meg fog égetni...de ez jelen pillanatban nem érdekel, mert végre...levegőhöz akarok jutni.