Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

76. fejezet

Az első emlékem az volt, hogy nem emlékszem semmire. Csak egy mély nyomás volt rajtam. Olyan öntudatlanul bóklásztam a semmibe, mígnem végül nagy nehezen kinyitottam a szemeimet.

És amit láttam, azt egyszerűen nem tudtam felfogni...

A legelső dolog, ami feltűnt, hogy hideg van és a padlón fekszem. A második az, hogy fényes van. A harmadik dolog a csönd volt.

Ahogy megpróbáltam megmozdulni éreztem, hogy a tagjaim hihetetlenül nehezek. Még pár percig mozdulatlanul feküdtem, hagyva, hadd járjon át kicsit az élet, végül ismét megerőltettem magamat.

Már sokkal könnyebben sikerült felülni, bár mindenem sajgott. És ekkor velem tűzesen megperzselt engem.

Felszisszenve kaptam az égéshez, de megint megtörtént. Lenéztem a kezeimre és elakadt a lélegzetem.

Láncokra voltam verve...

Ahogy megmozdítottam a lábaimat szintén beléjük mart az elsöprő fájdalom is. Végül ahogy elfordítottam a fejemet a torkomat perzselte meg a bilincs.

Levegő után kapva estem szinte ismét össze. Ekkor pillantottam meg Adriant...

Szólni akartam hozzá, de úgy megégett a nyakam, hogy képtelen voltam. Ehelyett erőt véve magamon elkezdtem felé masírozni. Hangosan zörögtek a láncaim és iszonyatosan égettek. El sem értem Adriant, de megakadtam. A lánc nem engedett tovább. Erőtlenül néztem a fiút, akinek egyenletesen mozgott a mellkasa. Tehát élt... Hála az égnek.

Minden esetre nem volt magánál és én nem tudtam, hogy ébreszthetném fel. Visszavonszoltam hát magamat korábbi helyemre, mert úgy legalább nem feszültek annyira a bilincseim és nem égettek annyira.

Megfigyeltem végül a fogvatartó kínzóeszközeimet. Megfogtam az egyik lábbilincset, de az azonnal megégette az ujjaimat. Iszonyatosan fájt. Mintha egy zsák égő szilánkba nyúltam volna, aminek a tüze a testembe olvadt és nem hagyott alább.

A fémet vizsgálgattam. Nem vas volt, mert ez, ahhoz túl fényes volt és... Ekkor jöttem rá, hogy miféle ez. Ezüst.

Viszont volt rajta valami por réteg, amit nem tudtam megállapítani.

Végül erőtlenül dőltem neki a falnak és hagytam, hadd csörögjenek a lácaim.

Fogalmam sem volt róla, hogy hány óra lehet, milyen napot írunk vagy kint milyen idő van. Ugyanis ez a szoba egy egyszerű színű, teljesen mesterséges fénnyel világított szoba volt, ahol egyetlen ablak sem volt található.

Hogy fogunk innen kijutni?

Felálltam, bár iszonyatosan fájt ez a mozdulatsor. Erőt véve magamon rámarkoltam két kézzel az egyik láncra és megpróbáltam kihúzni a földből.

Üvöltve eresztettem el végül, mert egyszerűen elviselhetetlen volt az érintése. Remegve estem össze és az összeégett tenyereimet néztem. Már gyűltek rajta a hólyagok...

Ekkor hirtelen mozgást figyeltem meg a bal szemem sarkából. Azonnal oda kaptam a fejemet. Adrian ébredezett.

Már épp szólni akartam neki,.amikor hirtelen meggondoltam magam. Ki tudja, hogy hallgatnak e minket? Vagy néznek e? Ezért inkább csendben megvártam, amíg Adrian feltápászkodott nagy sziszegések közepette. A fájdalmas nyögéseiből ítélve ő is szarul volt, ugyan olyan láncokkal fogva tartva.

-Mi a...- hallottam meg mély hangját és rántott egyet a jobb karján. A bilincs égetve simult a bőrére.

-Ezüst...- suttogtam neki halkan.