Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

75. fejezet

Az ajtó nyitva volt, valószínűleg Tessa járkált erre, ugyanis erőteljes fű szag terjengett a levegőbe.

Adrian maga előtt kiengedett udvariasan az ajtón, majd becsukta azt mögöttünk.

-Eseménydús este.- szólalt meg végül, mikor már a kertben sétálgattunk. A hold már magasan járt, bőven éjfél után voltunk.

-Soha többé ilyet.- és ekkor kitört belőlem egy nevetés. A nyomás, ami ott volt rajtam egész végig végül nem sírásban tört ki.

-Ugyan, nem is volt olyan rossz.- vette fel rögtön a kedélyes hangulatot a fiú.- Bár rég nem találkoztam már egyszerre ennyi fura figurával.- vakarta meg a tarkóját.

-Atról a dampírtól még most is kivagyok!- és a feszültségem ekkor remegésbe váltott. Adrian valószínűleg látta ezt és azt hihette fázom. Ugyanis egy szó nélkül lekapta magáról öltönyét és rám terítette.

Nem utasítottam vissza, mert bár annak ellenére, hogy ruha alig volt rajtam, ami melegíhetett volna, december közepét írtuk, én mégsem fáztam.

-Köszönöm.- motyogtam az orrom alá.

-Nehogy megfázz nekem ezen a szép estén.- nevetett, majd jobb karjával átkarolt, hogy magához húzzon. Úgy sétáltunk tovább a kertben, miközben a teste melege folyamatosan égetett engem.

-Tudod...- kezdtem zavartan azt, amit mondani készültem. Igazából már mindegy volt ennek a napnak, így őszintén kitörtek belőlem a dolgok.- Nagyon örülök neki, hogy egész este velem voltál...

-Ki mással lettem volna?- kérdezte furcsán Adrian, mintha ez az egész magától értetődő lett volna.

-Nem úgy értem...- mondtam zavartan és örültem, hogy kint ilyen sötét vesz minket körbe, így legalábbis nem láthatta piruló arcomat.- Nem kértelek meg rá, hogy velem gyere egész este, de te megtetted. Mindenkinél segítettél és én ezt... Köszönöm.- mondtam neki kedvesen.

Adrian hirtelen állt meg és mivel a karja még mindig rajtam volt, így én is kényszerítve lettem a megállásra. Maga felé fordított és lenézett rám.

-Soha...- kezdte mély, rekedtes hangján.- Soha nem foglak magadra hagyni. Ezt jól jegyezd meg kisfarkas...

A szívem majd kiugrott a helyéről. Olyan gyorsan dübörgött, mintha szó szerint ki akarna onnan szakadni. A fülembe és az arcomba tolult a vér, amitől csak úgy lüktetett bennem az élet. Olyan magától értetődő dolgok történtek ezek után, mintha mindig is erre lettünk volna programozva.

Adrian szorosan húzott oda magához, én pedig a tenyeremet a mellkasán pihentettem. Csak pár centi választott el bennünket. Láttam a saját és az ő leheletét. Éreztem, ahogy a forró alkohol illatta megcsapja az arcomat, bár egyikünkre se volt semmilyen hatással sem az italok mennyisége. Éreztem, ahogy a forró teste hozzám simul, ahogy a szeme feketesége engem perzsel. Egyszerűen akkor és ott senki más nem volt, csak mi ketten. És én csak az övé akartam lenni...

Aztán minden pillanatokon múlott. Épphogy eltudtam lökni magamtól a fiút, majd a földre nyomni, mert ekkor valaki egy kést suhintott el ott, ahol Adrian két másodperce állt.

A fiú azonnal felugrott és támadásba lendült, de még előtte oda kiáltott nekem.

-Mögötted!- és ekkor kérdés nélkül lekaptam cipőim sarkait, amiket egyenesen a támadóink felé dobtam. Az egyiket olyan erővel találta el, hogy összecsuklott. Viszont a másik célt tévesztett és eltűnt a feketeségbe.

Helyette viszont egyre több beöltözött alak jött elő. Mind, egytől egyig fekete símaszkot viseltek, talpig feketébe öltözve, rajtuk valami csillogóval. Fegyverekkel... Kapott el a felismerés.