Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

39. fejezet

Fájt? Igazából ez finom kifejezés ahhoz képest, amit éreztem.

Életemben talán ez volt a legrosszabb amit átéltem. Mégis, halálos csöndben tűrtem végig, míg mind a 9 szög bele nem fúródik a koponyámba.

Az első szög után Adrian megállt és ijedten pillantott rám. Lehet azt hitte elájultam ,amilyen csöndben tűrtem ezt.

Megilletődve nézett Willre és Clairre, hogy most folytassa e vagy hagyja abba.

-Folytasd.- szóltam rá kiismerhetetlen hangnemmel.

Adrian félve pillantott rám és remegő kezekkel fogta meg a következő szöget. Olyan lassan telt az idő. A hideg fém találkozott a meleg vérrel. Gyorsan folyt a vér az arcomon, nem kezdett lassú táncba a verejtékemmel, elvesztek egymásban.

Mint én Adrianben. Az egyetlen támaszpontom az ő barna szemei voltak. Összeszorított állkapoccsal tűrtem azt, hogy ezt tegye velem. És egy szavam sem volt hozzá. Mert tudtam, ez az ő javukat fogja szolgálni, és így nem tudok senkit sem bántani.

Mikor az utolsó szög is a fejemben volt eltompult érzékeim újra feléledtek. Éreztem tovább a folyamatos fájdalmat. És egyszerre több minden miatt is.

Talán még megbirkóztam volna egy ilyen bilinccsel, ha éppen nem telihold van, ráadásul én irányítom az érzéseimet. De így, hogy nem voltam a magam ura, nem tudtam mit várjak majd magamtól.

-Fáj?- kérdezte suttogva Adrian. Eddig a földet néztem, de a kérdése után dacosan szembe néztem vele. Elszántan tekintettem rá. De... Neki valahogy mégsem tudtam úgy hazudni, mint másoknak.

Nagyot nyelve csak egy aprót bólintottam. Willék nem láthatták, mert messzebb voltak tőlünk és maga Adrian is kétségbe vonhatná a mozdulatsort, ha nem pár centire állt volna tőlem.

-Leszedjem?-kérdezte még mindig nagyon halkan.

-Nem akarlak titeket bántani.- suttogtam neki vissza.- Inkább ülj le kérlek Willékhez. Nem tudom mire vagyok képes...

És láttam azt, amit sosem gondoltam volna. Adrian szemeiben könnyek csillogtak, majd egy könnycsepp lassan le is gördült.

-Kérlek, ne sírj...-mosolyogtam rá, miközben már majdnem én is sírtam.- Nem tudom letörölni a könnyeidet...

Megmozdítottam a jobb kezem, hogy felemeljem Adrian arcához. De a lánc zörögve akadt meg. 

Az előttem álló fiú gyorsan megtörölte az arcát. Anélkül, hogy még egyszer rám nézett volna, elfordult és már ment volna a barátaihoz, mikor végül mégis vissza fordult hozzám. 

A homlokomon végig folyt a vér, ő ennek ellenére nyomott egy gyors puszit oda, ahol nem volt még vér. Tisztában volt vele, hogy ezt még két másik ember is láthatja, de nem zavarta. Megtette. És őszintén megmondva, engem sem zavart az, amit tett. Elmosolyodtam egy pillanatra, de máris abbahagytam, mert belém nyilallt az éles fájdalom.

-Idő?-kérdezte Adrian idegesen. Will előkapta a telefonját és már mondta is egy gombnyomás után.

-23:17.- ez nem jelentett túl sok jót.

Még előttem állt a teljes holdtölte, addig pedig nem tudtam mire számítsak. Ezért csak álltam ott és pislogni is csak néha pislogtam. Az arcomon nem látszott semmilyen érzelem. Hiába tombolt belül minden, csak álltam, mintha minden rendben lenne. Pedig egyáltalán nem volt minden rendben.

Meglepően nagy csend honolt. Feszült csend. A percek lassan teltek.

-Éhes vagyok...- szólalt meg Will elgondolkodva, már egy jó ideje először. Ezzel pedig megtörte a csendet.