Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

65. fejezet

Miután megbeszéltem még pár dolgot Minaval, minthogy kik reagáltak a telefonjaira a szakácsok, illetve rendezvény szervezők közül végre elindultam megint a konyha felé, ahol aztán tele ettem magam.

Nyugodtan falatozgattam húst salátával és krumplival, meg mindenféle jót magamba töntem. Úgy éreztem sosem fogok jól lakni.

Végül, miután úgy éreztem megettem már Afrika egész évi ellátmányát, amire utólag visszagondolva elég morbid volt, elindultam a nagy hatalmas házat felfedezni.

Sosem gondoltam volna, hogy a földszinten ennyi kisebb vendég szoba van, mintha bármikor betudnánk fogadni megszámlálhatatlanul sok embert. Csak egy pár szobába nyitottam be, de mindegyikben ugyan az a séma fogadott. Egyszerű ágy, kis szekrény és ilyenek. Jobban nem is figyeltem meg őket, nem volt rá szükségem. Folyosók sorain mentem keresztül kasul össze vissza amikoris hirtelen egy sokkal nagyobb díszes, két szárnyú ajtó jelent meg előttem. Már messzebbről hallottam valami zongoraféleséget, de akkor még csak azt hittem halucinálok.

Most viszont egyre tisztábban hallottam, hogy valaki zongorázik bent az ajtók mögött.

Vörös szőnyeg vezetett az ajtóig, ami annyira puha volt, hogy a halk lépteimet teljesen elnyelte a dús szövet. Az ajtó gyönyörű volt. Olyan magas, amilyet ezelőtt még sosem láttam. Arany és fehér színek keveredtek szépen kidolgozva az ajtón és körülötte. Csodálatos mintái voltak.

A két nagy szárny közül az egyik ki volt nyitva, pont annyira, hogy betudtam rajta nézni. A terem hatalmas volt, és ami rögtön feltűnt, hogy a teteje kúp alakban végződik, ami üvegből készült. Eddig ezt miért nem láttam soha?

Nem messze tőlem zsákok, seprűk és fölmosók hevertek egy kupacban. A terem bal felében lépcsős emelkedő volt, ahol egy nagyobb fajta pódium helyezkedett el, mellette hosszú asztal. Ahogy körbe néztem a termen sok ablakot láttam és egy olyan padlót, ami még fényezésre várt. A falak gyönyörűek voltak, volt, amelyiket festmény borította, maga a fal volt a vászon. És akkor megpillantottam őt.

Majdnem a terem közepén állt egy fekete zongora, és előtte ült valaki. Egy másodpercembe se telt bele, hogy felismerjem hátulról ki ül ott. Lassan terebélyesedő mosollyal dőltem neki a csukott ajtónak és teljesen néma voltam.

A fiú keze finoman érintették a billentyűket, mintha félt volna, hogy összetöri. Simogatta őket olyan kellemesen és lágyan, amire a zongora egy nagyon szomorú és melankólikus dalt adott vissza. Az ujjai futottak a fehér és fekete csíkokon, oly módon, mintha felhőket érintene. Éreztem, hogy egyre jobban nyom a zene, amit hallok.

Fájdalmat sugallt. Olyan elfojtott fájdalmat, amit valaki csak így tud kiadni magából. Belülről kezdtem érezni, hogy valami feszít és feszít. Fájt, hogy ezt kell hallanom, bár csodálatos volt a játéka. Soha nem hallottam még ennél szebb darabot.

A torkom elszorult és egyre jobban éreztem azt, hogy semmi sincs rendben...

Hirtelen abba szakadt a játék és rövid csönd után megszólalt.

-Be is jössz egyszer, vagy csak az ajtóban fogsz állni?- kérdezte Adrian.

Elszorult torokkal léptem be a terembe.

Hűvös volt bent, amire nem számítottam. Hidegséget sugallt most az egész, mintha egy régi múzeumban vagy templomban lennék. A fa padlón a lépteim hangosak voltak és visszhangoztak. A zongora mellé sétáltam és közelebbről is megcsodáltam.

Rátettem a kezem a legközelebbi billentyűkre, majd onnan a sima, szépen csiszolt felületen felhúztam az oldalán és végig a tetején.

Adrian ismét játszani kezdett egy másik dalt, viszont az is ilyen szomorú volt, mint a korábbi. Óvatosan fordultam felé, miközben az egyik kezemet a hangszeren pihentettem és őt néztem.