Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

84. fejezet

-Carlos...- suttogtam remegve és már fel is álltam a hóból. A lábam önkéntelenül indult el Adrian felé és már földre is zuhantam a hatalmas rántástól, ami ezután következett. Egyszerre éreztem égető forróságot és jéghideget.

-NE!- ordította azonnal Adrian és láncok csörgése következett. Mire felpillantottam már a fiú is térden volt tőlem egy pár méterre.- Hagyják, engedjék el!- ordított az én őreim felé.

Fájó tagokkal kapaszkodtam fel és csak Adrianre tudtam nézni.

-Semmi baj...- suttogtam neki olyan halkan, amit az őrök nem tudtak meghallani. Ezt a hangszínt csak mi, farkasok  halljuk.

-De hisz bántanak...- suttogta vissza Adrian is olyan halkan, hogy ha nem hallom azt hiszem csak tátog.

-Téged is bántottak, ahogy látom...- csuklott el a hangom és csak bámultam a fiút.

A szeme alatt hatalmas lila folt éktelenekedett, a szája fel volt repedve. A karjai össze voltak égve a bilincstől, ráadásul sokkal rosszabban, mint nekem...

-Na felállni!- mordult rám az egyik fegyveres és a láncom tartói már rángattak is felfelé. 

Olyan indulat fogott el, hogy egy rántással földre zuhant a karom láncait tartó férfi. AZ őrök azonnal idegesek lettek és már élesítve is volt minden fegvyer.

-Azt mondtam ne rángassanak...- sziszegtem feléjük és felálltam magamtól. 

A földre vitt férfi is feltápászkodott és át adta a láncaimat egy másiknak. Ő elővett egy újabb injekciós tűt.

-Úgy látszik nem kapott eleget...- morogta a havas férfi és már nyúlt is a nyakam felé.

-Ne merészelje!- ordított rá Adrian mögülem. Megfeszülve néztem a férfira és vártam, hogy lépjen felém. Ő viszont idegesen pillantva rám végül leeresztette a nyugtatóval teli injeckiós tűt.

-Ha te nem, akkor majd én.- mordult hirtelen az egyik láncaimat tartó férfi és lépett is felém elengedve a bokáim bilincseit.

Kérdés nélkül elkezdtem hátrálni és így húztam magammal még két embert.

-Azt hiszem nem voltam elég világos...- sziszegtem felé és éreztem, ahogy kékben kezd el égni a szemem. Erre mindenki azonnal megfeszült és nem mozdult többet. Tudták nagyon jól ezek szerint, hogy mit jelent az, ha valakinek kék a szeme a mi fajtánkból...- Azt hiszik csak pusztán fenyegetőzöm?! Tudják miért ilyenek a szemeim igaz?- kaptam azonnal az alkalmon és kihasználtam azt.- Szeretnék tudni hány éves voltam? Hat.- közöltem velük szenvtelenül és körbe-körbe járattam a tekintetemet.-Hat éves voltam és nem bántam. Mai napig egy percig nem bántam, hogy megöltem egy ártatlant! És tudják mit? Folytattam! Megtettem újra és újra és most sem bánom egyiket sem!- kiabáltam feléjük indulatosan.- Ha mondok valamit azt sosem viccnek gondolom! Tehát örülnék, ha végre nem néznének egy hülye tizennyolc éves lánynak és végre figyelnének arra az apróságra, amit kérek maguktól!

Zihálva néztem továbbra is körbe és épphogy hátat fordítottam Adriannek, abból az irányból máris érkezett belém egy lövedék. Ez viszont nem golyó volt, hanem nyugtató... Úgy húztam ki magamból, mintha meg sem éreztem volna, mert ez szinte így is volt. Adrian irányába fordultam és indulatosan tartottam fel a kis nyilacskát.

-Most komolyan?- kérdeztem szarkasztikusan, hangomban mély megvetés.-Komolyan azt hitték, hogy ennyivel kiüthetnek?- messzire dobtam el a kis lövedéket, ami átrepült a kerítés fölött.- Legalább próbálkozzanak nagyobb adaggal, vagy bánom én.- legyintettem feléjük és már érkeztek is az újabb lövedékek. Olyan gyorsan kaptam el őket, hogy még csak belém sem fúródtak. Ezt a kis rést kihasználva a tűs ember belém szúrta a nyugtatót és már éreztem is, hogy a szer a vérembe kerül.