Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

47. fejezet

Már egy ideje elég rutinosak a napjaim. Mindig ugyan az történik. Felkelek, hajnalok hajnalán és elmegyek futni télnek idején egy lenge ruhába. Ugyanis nem fázok. A testem folyamatosan ég, mintha forró parázs lenne a bőröm alatt. Aki azt hiszi a farkaslét könnyű, az téved. Ugyanis fáj. Mindig fáj. És nehéz uralkodni a fájdalomon.

Minden reggel elfutok egy erdőhöz, ahol aztán levetkőzöm és gyakorlom az átalakulást. Minden alkalomnál egyre könnyebb és gördülékenyebb. Ebben a részben senkitől nem szeretnék segítséget kérni, ugyanis egyedül kell megtanulnom kordában tartani magamat és az érzéseimet. Így már jó ideje minden egyes reggel ezt csinálom. Felöltöm a fehér bundám, kirohangálom magam az erdőben, úgy, hogy senki se lásson. Ugyanis ha valaki megtudná, hogy a Fehér Farkas London határain grasszál és a Szörnyeteg fülébe jutna... Nem állok még készen a háborúra. 

Túl hamar jött az egész nekem és félek, hogy kifutok az időből, mert a háború elfog keződni. Én pedig nem vagy még jó Fehér Farkas. Még...

A hideg levegő alig jut el hozzám. A minusz fokok semmivé tűnnek nekem. A zúzmarás földön a mancsaim mindent éreztek. Ahogy az orromon kifújtam a meleg levegőt látszott, annyira hideg volt. Végül elindultam be az erdő mélyébe, hogy a reggeli futásomat afrkas alakban folytathassam. 

Miután már elég időt töltöttem farkas alakomba, vissza indultam a kiindulóponthoz, hogy átalakuljak ismét emberré. Teljesen lenyugtatott ez a reggeli futás, mint minden reggelemen. Miután a sok összpontosítás után visszaváltoztam, felöltöztem és hazáig futottam.

Hmm... Hazáig. Egy hely, ami már az otthonom ilyen kevés idő alatt. Hiányzik anya és apa, minden nap... De nem tudok rájuk nem neheztelni amiatt, amit tettek... Egyszerűen... Idő kell ahhoz, hogy újra a szemükbe tudjak amjd nézni. Úgyhogy otthon vagyok. A barátaimmal. Az új családommal. A falkámmal.

Miután újra az Intézeten belül vagyok letusolok rövid idő alatt és keltegetem a többieket. Tartunk egy nagy közös reggelit, hisz ez fontos nekem. Szeretném velük tölteni az időmet ameddig csak lehet. Ugyanis nem tudjuk mi lesz a háború után. Belegondolni se merek igazából...

Reggeli után Adriannel tartok edzést. Addig verjük egymást határtalanul, amíg a másik fel nem adja. És ez ritkán van. Mind a ketten kitartóan rúgjuk, harapjuk a másikat. Kérdés nélkül eltörtem már nem egy bordáját vagy akár melyik csontját. MA sem volt másképp.

-Készen állsz arra, hogy ismét szétrúgjam a segged?- léptem be a szobájába kopogás nélkül.

Adrian éppen akkor vette fel magára az edzős trikóját. Elkaptam tökéletesen kidolgozott kockáit, fantasztikus mellkasát, mély V vonalát. 

Egy idő után megtanultam hogyan tudok a hirtelen reakcióimon uralkodni. Hiszen nem számít mit érzek Adrian iránt... Ő ezt sosem viszonozná. Csöndesen nagyot nyeltem és megpróbáltam lelassítani a szívverésemet.

A francba... Nem tud egyszerűen hidegen hagyni...

-Rossz farkassal kezdtél ki cicus.- sétált oda hozzám önelégült mosollyal a fiú.

-Még egy ilyen és húzhatod ki a seggedből a leszakított kezedet...- sziszegtem neki.

-Biztos vagy benne?- kérdezte és már el is kapta a nyakam, neki szorítva a falhoz. Nem kaptam levegőt. És nem azért, mert erősen szorított volna...

Élesen beszívtam a levegőt és nem bírtam magam visszafogni. Éreztem, hogy égek belülről. Most kivételesen nem a farkas létem miatt... Bár az inkább mégjobban felerősítette az érzékeimet...

Adrien szeme csillogott. Tekintete a szemeim és a szétnyílt ajkaim között cikáztak. Hajszálnyira volt már szinte tőlem... 

Ekkor hirtelen én kaptam el az ő nyakát és helyzetet cseréltünk. Most már én szegeztem őt a falhoz.

-Egészen biztos vagyok benne.- nyeltem egy nagyot.- Az utolsó fog összepakolni az edzőteremben.- jelentettem ki és úgy futottam, mintha az életem múlt volna rajta. a lépcsőhöz érve csak megfogtam a korlátot és átlendültem rajta. Zuhantam le a földszintre, ami elég messze volt tőlem, de nem zavart. Egy bukfenc után rohantam tovább.

-Ez nem játszótér gyerekek!- szólt ránk ,,komolyan" Will. Nevetve elengedtem a fülem melett és lihegve estem be az edzőterembe, ahol elkaptam egy plafonra erősített kötelet, amire pillanatok alatt felmásztam. Jobban belegondolva ugrottam. Alig érintettem a vastag kötelet. A kötél tetején lazán kapaszkodva figyeltem a terembe érő Adriant.

-Tuti, hogy csalsz valahogy.- közölte velem. Természetesen nem kellett átordítania a több méteres távolságot köztünk, hisz tökéletesen hallottam őt. 

-Egyszer majd rájössz, hogy hogyan lehetek jobb.- viccelődtem vele.

-Hát te vagy az új Superman, helyedben nem szólnék semmit.- forgatta a szemeit, miközben odasétált a kötelem aljához.

-Nem lehetnék inkább akkor valami Amerika kapitány és Skarlát boszorkány keverék?- kérdeztem tőle fintorogva, egyértelműen kijelentve, hogy nekem a DC nem fekszik. A kötélről egy kézzel csúsztam le. 

-Persze, miután itt felxelsz ezzel a mutatványoddal, simán.- forgatta meg a szemét játékosan.

-Szóval szerinted nem volt stílusos a leérkezésem?- kérdeztem tőle, miközben ő el kezdett nekem háttal sétálni. Kérdés nélkül utána léptem és kirugtam a lábaidat, így elvesztette az egyensúlyát. Hatalmasat puffant a padlón, de egy másodperc alatt a lábam után kapott és magával rántott. 

Átrúgtam magam fölötte egy félig térdelő, félig gugoló pózba. 

Az edzés hivatalosan is elkezdődött.

Adrian háton fekvésből talpra ugrott, mire nekem is ugyan ez volt a reakcióm. Ösztönből rúgtam a feje irányába egyet, amit kivédett a bal kezével. Ekapta a jobb lábamat a jobb kezével, majd koönyörtelenül megperdített a levegőben, végül pedig a padlóhoz vágott. A levegő kiszorult a tüdőmből, nagy levegőt véve a hátamra fordultam, kirúgtam a lábait. Fölé kerekedve leszorítottam a lábaimmal, a kezemmel pedig a csuklóit szögeztem a padlóhoz. Elővillantva a tépőfogaimat egyből nyakra támadtam, megharapav ezzel őt.

Adrian fájdalmasan felordított, lerúgott magáról, majd a hajamnál fogva dobott el messzire. A fa pálcák előtt hevertem, így felkaptam egyet és álló pózba küzdve magam Adrian felé dobtam. Ő elkapta a felé dobott hosszú tömör fát és elindult felém. Én is a kezembe kaptam egy pálcát és folytattuk tovább a harcot. Fa csattant fán. Megpróbáltam neki minél több ütést bevinni. Végül addig küzdöttem, amíg ki nem vertem a kezéből a botot és egy hatalmasat vágtam a sajátommal a fiúra. Adrian felkiáltott, én eldobva a botot előpattintottam a karmaimat és lehajolva végig húztam azokat a lábai szárán. Összeesve kapott az azonnal vérző sebéhez, mire ő a karmaival a karomba kapott, lerántva engem magához. Akármit is akart tenni, megelőztem benne. Lefejeltem, ahogy csak bírtam, mire ő hátra esett. Fölé mászva karmaimat a szívéhez helyeztem. 

Lihegve pillantottunk egymásra. Mellkasa csak úgy remegett. Homlokán verejték cseppek folytak le. Szeme izzott. 

-Azt hiszem nyertem.- suttogtam neki remegve.

Adrian nem erőlködött tovább, elernyedt alattam a teste. Lihegve gördültem le róla.

-Köszönöm a mai edzést.- mosolyogtam a plafonra nézve.

-Én meg köszönöm, hogy életben hagytál.- válaszolt játékosan ő is a plafont nézve.

Csöndben lihegtünk egymás mellett, hogy minél hamarabb összébb szedjük magunkat. A csöndes teremben még mindig a plafont néztük.

-Szerinted van esélyem ellene?- kérdeztem halkan.

Adrian meglepődött a kérdésen és felém fordult. Rövid tanulmányozás után ismét ő is a plafont nézte.

-Fogalmam sincs...- vallotta be csendesen.- Erősen reménykedem benne, hogy van...

Remegve fújtam ki a levegőt. Felálltam és bajtársiasan nyújtottam Adrian felé a kezem, hogy felhúzom. Ő a kezemet elfogadva felállt.

-Ügyes voltál.- nézett rám komolyan.- Gyorsan tanulsz. Túl gyorsan. Más farkasnak ehhez évek kellenek...- ismerte el.

-Én nem vagyok más farkas.- néztem rá komolyan és elindutam Tessához. Most jön az ő edzése.