Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

22. fejezet

Csak zuhantam és zuhantam a sötétségben. Semmit nem láttam. Rettenetes volt. Mégis... Megnyugtató. Mintha eltűntem volna. Majd hirtelen bukfencezve területem el egy csempével kirakott padlón. Nagy volt a zaj és a sok volt a fény hirtelen. De nagyon gyorsan felfogtam a dolgokat és már talpon is voltam.

Körbenéztem és egy nagyobb előcsarnokban kötöttem ki, ahol a tető bevont szakadva és a törmelékei alatt emberek feküdtek. Nem tudtam jobban megvizsgálni a dolgokat, Will és Claire csak egy másodpercre került a szemem elé és mind a ketten véresek és csapzottak voltak.

Reflexből kipattantak a karmaim és máris egy támadó pozícióban voltam. Gondolkodni sem volt időm, csak a felém rohanó alak volt előttem a másodperc tört része alatt. Automatikusan emeltem a kezem és már el is vágtam az éles karmaimmal a torkát. Morogtam és elő ugrottak a fogaim is. Még egyet mordultam és a következő felém rohanó valamivel is végeztem, mint az előzővel.

Groteszk lények voltak ezek a valamik. Állatra és emberre egyaránt hasonlítottak, mégis egyik sem volt. Adriant vettem észre, aki felém rohant és máris mellettem volt.

-Ne hogy átváltozz kérlek, muszáj leszel uralkodni magadon!- mondta kétségbeesetten. Nem értettem ezt a reakcióját, de eleget tettem a kérésének. Legalábbis eddig. Mert csak ezután éreztem meg.

Vágy volt bennem az iránt, hogy állati alakban gyilkoljak. Sosem éreztem ilyet. Alig bírtam fékezni magam, hogy négykézlábra ne vessem magam és átadjam a nálam nagyobb hatalomnak a testem.

-Küzdj ellene!- kiabált messziről Adrian.

Halványan elért hozzám a hangja és felfogtam a dolgokat. Nem szabad, hogy a farkas énemé legyen az irányítás. Körbe néztem az csarnokban és láttam, hogy Will tűzzel harcol 3 lény ellen. Claire késeket dobált a furcsa teremtményekbe, majd hirtelen repülni kezdett és íjjal, a magasból irtotta az ellenséget. Adrian lihegve, hörögve és véresen küzdött az ellenérővel szemben. Ahhoz képest, hogy vér borította, nagyon jól nézett ki. Egyszerűen azok az izmok, az a gyakotlatiasság...

Megráztam a fejem és a többi ellenséges pontra koncentráltam. Egy két méter magas lény magasodott fölém. Könyörtelenül nekem rontott. Kitértem a támadás elől, de ekkor egy másik ugyan ilyen lény rontott nekem. És egy harmadik is. Hányan vannak ezek??? Meg egyáltalán honnan a francból jönnek???

-Syd vigyázz!- hallottam meg Adrian kétségbeesett hangját.

Az egyiknek sikerült elvágnom az egyik artériáját, majd így a nyakát is elintéztem. A másik kettő pedig folyamatosan próbált megölni, szóval közben őket is gyengítenem kellett. Karmoltam ide, haraptam oda, ha tudtam olyan közel kerülni.

Hirtelen történt az egész. Csak egy pillanatomba került. Az egyik lény a bal oldalmat végig szántotta a körmeivel, mert az volt a legközelebbi terület, amihez hozzá tudott férni.

Olyat orditottam, mint még életemben soha. Fájt. Elviselhetetlenül.

-SYD!- ordította Adrian.

Azonnal meg kellett volna kezdődnie a gyógyulásnak. De nem történt semmi. És még mindig ott volt az a két lény.

A megsebesítőm felé fordultam és ordítva vágtam el a torkát, majd a másiknak nekiugrottam és a mellkasába mélyesztettem mind a két kezem, amibe a karmok tökéletesen bele fúródtak. Majd kihúztam a kezeimet és ordítva kezdtem el karmolni a lény egész testét. Csak ordítottam és pusztítottam. Nem éreztem még ehhez hasonlót...

Miután már nem mozgott alattam a lény, körbefordultam és rohantam Adrianhez, neki segíteni. Az egyik lényt röptömben elkaptam, mint az előzőt, majd a mellkasából kihúzva a kezeimet elvágtam a torkát. Utána még elintéztem jó párat, mikor lihegve megálltam.

Csak lihegtem és nem bírtam már tovább állni a lábamon. Elkezdtem remegni és csak a fájdalom volt. Lenéztem az oldalamra és majdnem elhánytam magam.

Bőrdarabok csüngtek mindenhol és mélyre belém hatoltak azok a karmok.  Vér volt mindenhol, de már nem tudtam, hogy az enyém, vagy a lényeké.

-Syd...- suttogta Adrian ijedten.

-Nem indul a gyógyulás.- mondtam már alig lihegve.- Nem indul a gyógyulás!- mostmár erőteljesebben mondtam és hangomból tisztán csengett a félelem.

A lábaim fölmondták a szolgálatot. Összeestem. Adrian mellettem is volt már és elkapott.

-Istenem!- kiáltotta kétségbeesve.- Van ebben az intézetben valaki, aki még él?

-Lotusnak itt kell lennie. Nem hagyja el szinte soha az intézetet és biztos ért a gyógyításhoz. Megkeressük és ha még lesz valaki akkor egybe hívjuk egy biztonságos helyen az embereket.- mondta Claire és már repült is. Szó szerint. Will utána indult rohanva.

Adrian rám nézett és óvatosan az ölébe fektette a fejem.

-Syd maradj ébren!- könyörgött nekem.

-Adrian...- suttogtam.- Nem bírok.- mondtam az igazságot.- Nem tudok ébren maradni. Fáj. Iszonyatosan. Ez túl sok nekem.

-Syd erős vagy!- megfogta a kezem és összekulcsolta ujjainkat, majd rászorított a kezemre.- Hihetetlen erős és bátor vagy! Sosem láttam még tanítványt így küzdeni! Megmentettél minket. Ha te nem jössz el... Most lehet mi se térünk vissza. Köszönjük Syd.- áradozott Adrian.

-Adrian...- suttogtam.- Sajnálom Adrian, de én nem bírom tovább.

-ADRIAN!- kiabált Will.

-Tarts ki még egy kicsit, kérlek szépen.- nem tudom, hogy tényleg könnyesek voltak e a szemei vagy csak már én nem látok.

-Adrian megvan Lotus és még pár intézetes! Vinnünk kell Sydet.- mondta Will.

Adrian könnyedén az ölébe kapott és már vitt is.

-Syd kérlek maradj ébren.- könyörgött halkan Adrian.- Maradj velem.