Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

67. fejezet

Az emberek egyre csak jöttek és jöttek, miközben én ott sem voltam, ezért az üdvözlő bizottságra bíztam az eligazítást. Akik Will és Claire voltak. Tessa a pár ital után eltűnt valahová, kijelentve, hogy nemsokára visszajön. Adrian pedig a konyhán volt és a főszakáccsal konzultált.

Én, mondhatni már szinte gyáva módon fent ültem a szobámban. Ahogy elkezdődött ez az egész hirtelen lámpa lázam lett és nem tudom mit kellene mondanom... Mindenki elvárja tőlem, hogy tökéletes legyek, de én nagyon nem vagyok az...

Fel s alá járkálva a szobámba idegesen pillantottam a tükörbe.

-Egy idióta vagy.- közöltem a tükörképemmel.

-Szerintem nem vagy az...- annyira megijedtem, hogy már a kezembe is kaptam az íróasztalomról egy könyvet és dobásra készen tartottam a kezemben.

-Adrian...- nyeltem egyet zavartan. A könyvet visszadobtam az asztalra és kifújva magam lerogytam a székemre.- Nem is hallottam, hogy jössz.

-Nem is csodálom...- kontrázott engem vizslatva.- Látom körülötted a feszültséget... Szinte eltudnám vágni.

Felkuncogva néztem a fiúra. Mikor elmúlt ez a pár másodpercnyi öröm, ismét feszült voltam.

-Nem fog menni...- az alsó ajkamat beharapva néztem a padlót.

Adrian azonnal átszelte a köztünk lévő távolságot és felemelte a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni.

-Még egyszer ezt mered mondani, lefokozlak a Fehér Farkas rangodról.- fenyegetett meg.- Konkrétan van a világ és vagy te, aki ellent mond neki, majd seggbe rúgja, ad neki egy pofont, majd visszakézből is ad egyet, aztán felrángatod, mintha mi sem történt volna. - teljesen beleélte magát a buzdító szövegébe.- Tehát ha azt mondom, hogy fogod, megemeled a csinos kis segged és lemész abba a terembe, levezeted az egész estét, akkor az úgy is lesz.- és ekkor kezét nyújtotta felém, hogy döntsek.

Pár pillanatnyi hezitálás és gondolkodás után, hogy igazából mennyire igaza van, én pedig hogy lehetek ekkora hülye a kezébe csúsztattam az egyémet, ő pedig gyöngéden felhúzott.

Közelebb voltunk egymáshoz, mint kellett volna, és csak néztem, ahogy a szeme eltűnik a szobám sötétjében, a szívverésem pedig túl hangos volt a csöndhöz képest.

-Szerintem itt az ideje menni, mert míg a főszakáccsal beszéltem már akkor rengetegen érkeztek és jobb ha nem váratjuk őket sokáig.- erre elhúzódtam, mert felnevettem.

-Szerinted hibáztam, hogy nem hívtam meg érzelem módosítókat, gondolatolvasókat és telepatákat?- néztem fel rá.

Adrian értetlenül nézett le rám és elmosolyodott.

-Olyanokat hívtál akik harcolni tudnak. Most ilyenekre van szükségünk.- finoman a derekamra tette az egyik kezét és elkezdett az ajtó felé vezetni.- Most viszont mennünk kell, mert szólít a kötelesség, leginkább téged.

-Persze, te meg bármikor kibujhatsz alóla.- forgattam meg a szemem a folyosón sétálva.

-Én sosem hagynálak egyedül kisfarkas.- és tudtam hogy igazat mond...

Lent álltunk a bezárt teremajtó előtt Adriannel. Ekkor már nem volt a keze a derekamon, ami fájt és forró tenyere után úgy éreztem megfagyok az érintése nélkül. Mégis összekellett magamat szednem, mert itt volt az idő. A két őr kinyitotta a nagyszárnyú ajtót, a bent lévő tömeg pedig lefagyott.

A zene szólt, a vonóhangszeresek gyönyörű dalt játszottak. Én pedig kihúzva magam, határozott léptekkel mentem előre, fel az emelvényre.