Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

52. fejezet

Tíz perec alatt felöltöztem és egy szolíd sminket is feltettem. A tükörben néztem magamat, teljesen elgondolkodva.

Már csak egy hét maradt a szülinapomig és újabb fehér csíkok fogják ékesíteni a hajamat.

Eltűnődve néztem a hajamat, majd magamra mosolyogtam a tükörben. Igazából tetszenek ezek a fehér csíkok. Vajon mennyi lesz, mire... Mire meghalok?

Lehet, hogy ennyi. Van rá esély, hogy nem én fogok győzni... Hisz valószínűleg a Szörnyeteg már szinte születése óta tudja, mi ő. Évekig edzett, tanult.

És arra készült, hogy egy nap kioltsa a természetfelettiek életét. Az összesét, aki nem mellé áll.

Sok információt megszereztünk már róla, mióta bele kerültem ebbe az egész dologba. Folyamatosan szerzik az újdonságot az emberek, akik nekünk dolgoznak. Hol látták utoljára, mik a céljai, mit csinált.

De nagyon ügyesen rejtegeti magát. Alig lehet a nyomára bukkani. Ha pedig kapunk egy fülest, hogy hol láttak hatalmas fekete farkast, annak már bottal üthetjük a nyomát. Rég eltűnik onnan. Pórul jártunk újra és újra, ahányszor csak próbálkoztunk hasonló dologgal.

-De most elkaplak te rohadék, csak legyen rá esélyem...- suttogtam a tükörbe nézve. Olyan erővel szorítottam meg a mosdókagyló szélét, hogy egy az egyben darabokra tört a kezembe. Hangos csörtetéssel esett a csempére. Két darab pedig a kezemben maradt.

-Francba!- csaptam földhöz a másik két darabot is.

Adrian ijedten rontott be a fürdőbe. Kérdezni akart, de belé fagytak a szavai. Nyugodtan csak rám nézett ezután és fejét finoman csóválva szólt hozzám.

-Már megint?

-Egyszerűen tényleg nem direkt csinálom!- szabadkoztam felemelt kezekkel.

-Inkább szedjünk valami gyors kaját és menjünk.- fogta meg a könyököm felett a karomat és magával húzott. Út közben felkaptam a táskám és a mellé helyezett telefont, aztán már suhantunk is le a lépcsőn.

Az étkezőben kötöttünk ki, ahol az asztalon már ott volt két tányér bőségesen megpakolva.

-Ilyen korán már főznek a konyhán?- pillantottam a megterített asztalra.

-Dehogy.- ment oda az egyik székhez és már le is ült. Vele szemben foglaltam helyet és megfigyeltem a gazdag választékot. Volt ott rántotta, saláta, bacon, egyszerűen minden, amit reggelire lehet enni. -Én csináltam.

Hirtelen lefagytam és bénultan néztem rá.

-Hogy micsoda?- kérdeztem teljesen sokkoltan.

-Tömd a fejed, mert lassan indulnunk kell.- szólt rám tele szájjal, a villát felém mutogatva.

Így is tettem, csöndben elkezdtem enni, mindent magamba tömve, ahogy Adrian mondta. A nagy tányért üresen hagytam, Adriant is megelőzve az evéssel. A villa megállt a szájában és rám nézett. Én pedig rá. Lehajtotta a fejét és folytatta tovább az evést. Annyira ismerem már... Mosolyog az orra alatt, ez száz százalék.

Ő is befejezte a nagyon korai reggelijét, majd a tálcákat megfogva felállt.

-Ezt gyorsan elrejtem, nehogy megtudják, hogy itt jártunk.- mosolygott rám úgy, mintha a tettes társa lennék. A fejemet csóválva vettem a vállamra az utazó táskámat, a kisebbet pedig a kezemben vittem. Abba pakoltam még este ételt, mert biztos éhesek leszünk. Telefontöltő, pár irat, egy mappa és hasonló dolgok vannak benne. Kimentem az előszobába, hogy magamra kapjam a bőrdzsekimet és a bakancsomat. Végül feltettem a fejemre a fekete, egyszerű, férfi sapkámat. Készen állok.

Adrian hozta az ő táskáját és magára kapta téli kabátját. Szúrós szemmel nézte az én vékony kis kabátomat, amit még csak össze se húztam. Végül nem szólt semmit, csak felkapta a táskát vissza a vállára, lekapott egy kulcsot a falról és a garázs felé ment.

Csöndben követtem őt, míg egy régi, elhurcolt terepjáró előtt álltunk meg.

-Ezzel megyünk?- kérdeztem összeráncolva a szemöldökömet.

-Kis szerelmem.- csapkodta meg a kocsi motorháztetejét.

-Akkor ezek szerint beteszem hátra a cuccaimat.- mondtam és nyitottam is az ajtót. Egyébként jól nézett ki, kék színe volt, a teteje volt fekete és a két ajataja. Bapattantam az anyós ülésre és bekötöttem magam.

-Készen állsz?- kérdezte Adrian mellém ülve, a kormány elé. Becsatolta ő is magát és a gyújtáson volt már a keze. Végül rám nézett és a válaszomra várt.

Szavak helyett csak bólintottam egyet, ő pedig már indította is a járművet. Három óra múlt pár perccel, szóval tökéletesen időben voltunk.

Adrian kihajtott a garázsból, a kapuk egy gombnyomásra nyitódtak. Egy újabbal pedig mögöttünk záródták. Rákanyarodott az útra és már száguldott is.

-Így egy óra se lesz, mire odaérünk.- jegyeztem meg megtörve a pár perce tartó csöndet.

-Bocs, igazad van.- nevette el magát zavartan Adrian. Százról levette a kocsit nyolcvanra. Tőle ez nagylelkű.

-Kapcsolhatok zenét?- kérdeztem a falon lévő rádióra pillantva.

-Persze.- mosolygott Adrian az útra nézve.

Benyomtam a kis gombot és egy lassú zene szólalt meg. Ezt hallgatva szomorúnak tűnt még az ég is.

-Miért adnak le rádióban ilyen számot?- néztem értetlenül a műszerfalra.

-Igazából egy kazetta van benne.- válaszolt Adrian.

Oldalról rá néztem és őt vizslattam.

-Egy...-folytatta.- Egy saját válogatás.- a kormányon megfeszült hirtelen a keze.

Csöndben hallgattam, hisz nem tudtam mit is válaszoljak erre. Inkább meg akartam ismerni a zenei ízlését.

-Mély zene.- szólaltam meg végül. Teljesen magával vitt a zene és kiváltott belőlem valamit. Együttérzés? Szomorúság? Egyfajta depresszió?

-Sok jelentőséggel.- bólintott Adrian.

Komoran nézte az utat, amit a kocsi lámpája világított meg. Az ég sötét volt, csillagok sehol. Még a holdat se lehetett megpillantani. Esőre állt az idő. Mint itt szinte mindig.

A zenék mentek tovább, mind hasonló volt. Ugyan ilyen lassúak, szomorúak és depresszív hangulatúak. A zene közben vagy a tájat figyeltem, vagy a mellettem vezető fiút.

Milyen életvidám és mégis mennyi szomorúság lehet benne valahol, mélyen elfolytva...

-Miért pont ezek a zenék?- kérdeztem meg hírtelen, az örökké tartó némaságban, ami kettőnk között volt.

-Megnyugtatnak.- vont vállat.- Úgy érzem ilyenkor, mintha valaki megértene. Tudná, hogy mi fáj nekem és kiadná magából helyettem is.

Annyira komoly. Annyira nem Adrian, de mégis. Hogy lehet egy emberben ennyi minden? Mintha egy másik személyiségével beszélgetnék. Sosem mutatta meg még nekem ezt az oldalát.

Ez az oldala annyira... Annyira... Összetört.