Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

74. fejezet

Még mindig ott állt az egész terem, teljes döbbenetben. Meg sem bírtam mozdulni, csak lepillantottam a karmaimra. Végül visszahúztam azokat.

-Mit keresel itt?- kérdezte elengedve a lányt Adrian és többszázszor végignézett rajta.

-Reméltem, hogy itt leszel.- mosolygott rá a lány.

-De ehhez le kellett ütni az ajtóban álló őreinket?- kérdezte kiakadva a fiú.

-Ki mondta, hogy csak azokat?- kérdezett vissza a lány, mire Adrian büszkén nézett le rám.

-Az én hugicám.- közölte Adrian a fejét csóválva.

Ennek hallatán még jobban ledöbbenten és konkrétan éreztem, hogy az utolsó agysejtjeim is zsibbadnak...

Adriannek van egy húga?

-Semmi baj emberek, minden rendben!- fordult körbe Adrian.- Ismerjük az illetőt, nem kinyírni jött minket, folytassák csak... amit eddig csináltak!- intett körbe Adrian és máris minden figyelme ismét a fiatal lányra esett, aki előtte állt.

Vékony, de izmos teremtés volt. Ugyan olyan barna haja volt, mint ezek szerint a bátyjának is, bár neki zöld szemei voltak, kis sárga beütéssel.

-Olyan rég nem láttalak már...- hallottam meg végül Adrian elfuló suttogását. Zavartan fordítottam el a fejemet, hisz ez egy elég bensőséges pillanat lehetett kettejüknek.

-Ahogy a fülembe jutott Cyrus neve és ez a kis...valami rögtön ott hagytam mindent és szinte rohantam ide...- mondta közel hajolva hozzá a testvére.- Annyi év után...

-Annyi év után...-ismételte Adrian és felkapta a lányt, aki szorosan a nyaka köré fonta a karjait. Végül a lány felpillantott, és megakadt a tekintete rajtam.

Adrian, mintha csak megérezte volna ezt, letette a lányt és ő is felém fordult.

-Ne haragudj, el is felejtettelek titeket bemutatni egymásnak...- mondta kipirult arccal Adrian.

Mosolyt erőltettem magamra és közelebb léptem hozzájuk.

-Ugyan, semmi baj.- mondtam kedvesen és Adrian felkarjára tettem a kezem megnyugtatás képen. A lány arcvonásai ekkor kissé megkeményedtek. Gyorsan le is eresztettem a kezemet onnan.- Sydney.- kínáltam fel neki kézfogásra a jobbomat.

A lány pár pillanatig vizslatta a kezemet, mintha azt nézné nem e sokkolóval akarom agyon csapni, de végül elfogadta azt és megrázta.

-Tara Olsen.- biccentett felém.

-Kedves drága féltestvérem!- tette végül hozzá magyarázatképpen Adrian.

Valószínűleg a kérdés kiülhetett az arcomra, mert mióta megérkezett ez a lány, csak arra tudtam gondolni, hogy...

-Hogy lehetünk mi féltestvérek?- kérdezte Tara borzongatóan jól telibe találva azt, amin abban a pillanatban is gondolkodtam.

-Apának volt egy futó kalandja, mikor anya terhes volt, így...- pillantott Adrian a testvérére.

-Lettem én.- fejezte be feszülten a mondatot.

-Sajnos végül nem együtt nőttünk fel.- mondta szomorúan Adrian a múltra visszatekintő réveteg szemekkel.

-Semmi baj, nem mindenkinél fér el két gyerek.- mosolygott Tara, bár pontosan ki lehetett hallani a hangjából mindent. Mindig is a kívülálló gyereknek érezte magát, aki nem kellett a saját apjának...

-És hogy szereztetek tudomást egymásról?- kérdeztem kedvesen, hátha ez egy kicsit szebb emlék nekik.

-Anyám lepakolt az apánk ajtajába, hogy tartson meg, mert ő öngyilkos akar lenni.- mondta egy szemrebbenés nélkül Tara. A hangja... Semmilyen érzelmet nem lehetett belőle kiolvasni...