Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

94. fejezet

Keményen csapódtam a vízbe több méter zuhanás után. Láttam, ahogy a fejem fölött összezárul a víz és a fény egyre jobban tűnik el, én pedig egyre mélyebbre süllyedek. A tüdőmben egyre kevesebb levegő volt, de nem kezdtem el felfelé úszni. Csak lebegtem a vízben, miközben egyre a Temze mélye felé közeledtem.

Hirtelen ragadtak meg a karok és másodpercek alatt repítettek a felszínre. Nagy levegő után kapva prüszköltem ki a vizet.

-Sydney megőrültel?!- ripakodott rám egy ismerős hang. Ahogy kinyitottam a szemem Mina lebegett előttem szirén alakjában.

-Ő hol van?- kérdeztem azonnal, ahogy levegő után kaptam.

-Csak te estél bele a vízbe...- nézett rám értetlenül a nő, majd a szirén társára pillantott.

-Fel kell jutnom a hídra.- prüszköltem tovább a vizet.

Felpillantva láttam, hogy méterek választanak el a korláttól, esélyem sincs elérni.

-Zamaraval fel tudunk a legközelebbi kapaszkodóig dobni.- mondta azonnal Mina. Bólintottam, így sebesen oda úsztak velem együtt a híd egyik vízben lévő lábához. A boltíves kék vas alatt lebegtünk a vízben.- Kész vagy?- kérdezte a nő, mire ismét csak határozottan bólintottam.

A két szirén lebukott a víz alá és megfogták a talpamat. Felkészültem a szó szerinti repülésre, de még így is meglepett a dolog. Hirtelen lövelltem ki a vízből, csúszós, vizes kezeim miatt pedig alig bírtam megfogni a vasat. Erősen kapaszkodva tartottam magam két kézzel és addig lendítettem az egész testemet, amíg a lábamat is be nem akasztottam az egyik résbe. A törött lábam lassan kezdett összeforrni, de rettenetesen fájt még, így sziszegve másztam egyre feljebb. A víz lemosott rólam egy csomó vért, de csak most tudatosult bennem, hogy rengeteg helyen én magam is vérzek és tele vagyok hatalmas vágásokkal, karmolásokkal. Végül átmásztam a korláton és keményen puffantam a szakadék szélén. Nehezen véve levegőt feltápászkodtam és a testvérem után kezdtem el keresgélni. Szinte azonnal a szemem elé került, ugyanis alig pár méterre feküdt tőlem, szintén a szakadék szélén.

A lány körül hatalmas vértócsa volt és rángatózott a teste. Hörögve vette a levegőt.

Odavonszoltam magamat hozzá és térdeimre támaszkodva néztem le rá zihálva.

-Mond, hogy meggondoltad magad...- adtam még neki egy utolsó utáni esélyt.

A lány bevérzett szemekkel meredt rám, miközben alig tudott megmozdulni.

-Soha...- rengeteg vér buggyant ki a száján.

-Még megtudunk gyógyítani...- kezdett az erőm nekem is vészesen fogyni. A lány viszont továbbra is undorodva meredt rám.

-Soha nem tudnál engem szeretni...- mondta vicsorogva.

-Pedig megpróbáltam volna...- suttogtam neki és a törmelékek felé vettem az irányt.

-Most hová mész?!- üvöltött rám, de nem tudott megmoccani. Valószínűleg eltörtek a gerinc csigolyái, de ő még így is csak küzdött és ellenkezett.

A törmelékek közül kiszedtem egy pár centi vastagságú egyenes vas rudat, ami egy méteres lehetett körülbelül. Vissza sétáltam Ariahoz és a mellkasa fölé emeltem a vasrudat, mind a két kezemmel azt markolva.

A lány szeméből kicsordult egy könnycsepp és halkan suttogott nekem. A szívem minden egyes szavába bele sajdult. A szememet marni kezdték a könnyek és mikor befejezte rövid mondandóját, arcom rég nedves volt a sírástól.

Aria becsukta a szemeit és mozdulatlanul sírt tovább.

-Rajta.- mondta a legvégén.

Én egy határozott mozdulattal a szívébe vágtam a vasat, mire Aria levegő után kapott még utoljára, de többé már nem érte el az oxigén a tüdejét. A lány szívverése leállt, én pedig zokogva estem térdre mellette.