Amit emberi szemmel nem láthatunk/BEFEJEZETT/

72. fejezet

-Добрий вечір!- köszöntöttem vendégeinket oroszul, tudván, hogy az egyik férfi közülük onnan jött.

Azonnal felcsillant a szeme az illetőnek és már vizslatott is engem.

-Szép estét!- köszönt vissza oroszul.- Bár maga ukránul szólalt meg. Sokáig gyakorolta?- kérdezte érdeklődve.

-Mindig is érdekelt az oroszok csodás nyelve és kultúrája.- mosolyogtam rá, majd a kezemet nyújtottam neki.- Sydney Hale.

-Ніколай Стрелков.- mutatkozott be kicsit sem engedve el az orosz vonalat Nikolai Strelkov.- Ha egyszer felénk járna, tudja nagyon szívesen körbe vezetem önt.- Adrian, aki eddig csöndben állt mellettem még szóhoz sem jutva, kezét a derekamra csúsztatta. Nikolai ezt a mozdulatot látva csak elkönyvelte magában és zavartalanul folytatta mondandóját.- Biztos nagyon tetszene magának a rengeteg nemzeti étel és rengeteg gyakorlással hamar eltudná sajátítani a nyelvet, ugyanis gyönyörű érzéke van hozzá.- a férfi idősebb volt, már negyven- negyvenöt körül lehetett, amikor átváltoztatták. Keze jéghideg volt, mikor kezet fogtunk. Bőre a többi vámpírra jellemzően sápadt. Szőke haja és hideg kék szeme volt. Nagyon elegánsan volt felöltözve.

-Nagyon szépen köszönöm.- mosolyogtam rá őszintén.- Tényleg érdekelne mit rejteget Oroszország! Gyönyörű lehet az a hideg, ami télen ott van, remélem egyszer tényleg lesz alkalmam megtapasztalni.

-Hosszú még az élet kedvesem.- mosolygott rám.- Nekem pedig van időm és türelmem.- ezt az utolsó mondatot viszont Adrianre nézve mondta ki. A két férfi egy ideig csak nézte egymást, szinte rezzenéstelenül, míg végül Adrian a kezét nyújtotta Nikolai felé.

-Adrian Olsen.- mutatkozott be hidegen.

-Nikolai Strelkov.- váltott könnyed angolra az orosz férfi, hogy mindenki ki tudja gond nélkül mondani a nevét.

-És akkor ön valószínűleg Dario Mallard lesz.- fordúltam úgy a másik férfihoz, aki még a társaságunkban állt, mintha ez Adrian és Nikolai között meg sem történt volna.

-Örvendek kedvesem.- a felé nyújtott kezemet kecsesen fogta meg, majd meghajolva apró csókot hintett rá.- Gyönyörű kegyed neve.

-Nagyon szépen köszönöm, igazán... Udvarias.- kerestem a megfelelő szavakat mosolyogva.

Ez a férfi közel huszonöt és harminc között lehetett, amikor átváltoztatták. Róla sokkal jobban sütöttek az évek. És most nem a kiténezetére értem.

Olyan kimérten, finoman mozgott, mint egy régi nemes, akik az 1800-as években éltek. Az öltözékében meg lehetett találni a modern kort is, de főképp a múlt jellemezte, teljesen jó szándékból nézve. Olyan volt, mintha egy régi filmből lépett volna ki. Egy igazi kedves úriember, aki késő este haza kísérné szíve hölgyét, miközben annak csókot nyom a kezére, olyan szűzies.

Elképesztő volt ezt az embert magam előtt látnom és úgymond megtapasztalnom. Eddig ilyennel tényleg csak a televízió képernyőjén találkoztam.

Ő is szőke volt, szintén világos kék szemmel. Róla nem sütött kimondottan semmilyen nemzet, még csak találgatni se tudtam.

-Honnan érkezett?- kérdeztem tőle kedvesen.

-Németország.- felelte könnyeden.

-Egy német és egy orosz cseveg önfeledten?- kérdezte hirtelen Adrian.

-Tudod fiam, az idők változnak.- nézett rá Nikolai.- Mellesleg együtt voltunk a fronton még nemrég.

-A nemrég alatt pontosan mit ért?- kérdeztem érdeklődve, ugyanis ez az én érdeklődésemet is nagyon felkeltette.