A középiskola első éve utáni nyár és az azt követő tanévkezdés mindig sok meglepetést tartogat.
A legtöbbünk ilyenkor változik a legtöbbet. A fiúk, akik eddig alacsonyabbak voltak nálunk, hirtelen egy fejjel magasodnak fölénk, a szerencsésebb lányok pedig végre látható mellekkel érkeznek iskolába.
Ez alól senki sem bújhat ki és sajnos az ezekből fakadó problémákat is leginkább túl kell élni, ugyanis elkerülni nem igazán tudja az ember.
Ám mindig vannak, akik ezt nehezebben viselik vagy épp az életmódjuk nem könnyíti meg a helyet elfogadását.
Épp ilyen Wooseok is.
Egy művészeti iskola tánc szakán ez a jelenség talán a legnehezebb. És a fiú látványosan megviseli a helyzet, amin te igyekszel neki minél többet segíteni.
- Elegem van – terül el az egyik közös gyakorlásotok alkalmával. – Egyszerűen csak elegem van.
- Ugyan már, Woo, nem volt ez olyan rossz – omlasz le mellé kissé fáradtan. Órákon keresztül gyakoroltátok a közös koreográfiátokat, mert mindig volt valami, ami a fiúnak nem tetszett, így legalább harmincszor táncoltátok el újra és újra... szinte már tökéletesen, de Wooseoknak ám magyarázhat az ember.
- Mondd, itt voltál az elmúlt három órában? – sandít rád. – Úgy mozogtam, mint egy retardált, hiperventilláló fóka.
- Te hülye vagy – nevetsz fel, ahogy magad elé képzeled a Wooseok által jellemzett fókát. – Jó voltál – komolyodsz el egy pillanattal később. – Oké, néha kiesel a ritmusból és elrontasz egy-egy lépést, de ki nem? – próbálod vigasztalni.
- Egyszerűen olyan, mintha nem lennék ura a saját testemnek – sóhajtja kissé frusztráltan. Tény, hogy talán az ő teste változott a legnagyobbat az elmúlt hónapokban, de egyáltalán nem rossz irányba. Legalább húsz centit nyúlt, de mellé izmosodott is, ezzel pedig igencsak magára vonja a lányok figyelmét. És ez alól te sem vagy kivétel. – Bárcsak maradtam volna olyan törpe, mint Jinho – duzzog édesen.
- Ugye tudod, hogy ő meg bármit megadna legalább tíz plusz centiért? – nézel rá. – Woo, mindenkinek nehéz. De túl leszünk rajta. Jó vagy, piszok jó, nem is hinnéd, hogy mennyire. Kell még egy kis idő, amíg megszokod a méreteid, de hidd el, hogy fantasztikus vagy – próbálsz meg lelket önteni a teljesen elkeseredett fiúba. – Majd én segítek. Ha kell, minden áldott nap gyakorolok veled akár órákig is.
- Soha többé nem állok színpadra – makacskodik.
- Woo – kúszol közelebb hozzá és a vállára hajtod a fejed. – Ne add fel – motyogod. –, csak egy kis nehézség miatt ne futamodj meg. Nem ér ennyit, mert nem egy életre szóló tragédia.
- Mihez kezdenék nélküled? – simít a hajadba közelebb húzva magához.
- Azt hinnéd magadról, hogy egy retardált, hiperventilláló fóka vagy – nevetsz fel arcodat a nyakába fúrva. Teljesen elbódít az illata, de azt még érzékeled, ahogy egy apró nevetés szakad fel a torkából.
- Hasonlítottam rá, hidd el – cirógatja a derekad, amitől megremegsz.
- Olyan sok hiperventilláló fókát láttál már? – támaszkodsz fel, hogy a szemébe tudj nézni. Ő csak egy pimasz vigyorra kerekedik föléd és azonnal csikizni kezd, mire a te nevetéseddel telik meg a hatalmas tükrös terem. – Woo, engedj el – hahotázod és próbálod lehámozni magadról, de természetesen nem hagyja magát olyan egyszerűen.
Az elkövetkezendő hetek kemény munkával telnek. Nincs olyan délután, amit ne a magas fiúval töltenél, miközben igyekszel visszaépíteni azt az önbizalmat, amit a nyár folyamán elveszített. Hihetetlen számodra, hogy az egyébként nagymenő, bolondos, kicsit néha már túlságosan is sok önbizalommal eltelt srác, egy szerény fiú, aki magában egyáltalán nem olyan biztos, mint ahogy kifelé mutatja. Sőt kifejezetten sok visszajelzésre és dicséretre van szüksége ahhoz, hogy funkcionálni tudjon. Te pedig örömmel halmozod el ezekkel a dolgokkal már csak azért is, mert valóban így gondolod és már egy pillanatig sem tagadod magad előtt, hogy belezúgtál a nyakigláb táncos fiúba.
Négy héttel a tánctermes eset után véletlenszerűen találsz rá egy táncversenyre, amire rögtön be is nevezed magatokat, mint az önbizalom építés utolsó lépcsőfoka. Merthogy a színpadi kijelentéséhez Wooseok ragaszkodott a hetek alatt és nem volt hajlandó semmilyen nyilvános fellépésen részt venni.
- Mi a helyzet, Angyalom? – vágódik le melléd a padlóra elfekve melletted. Nem ez az első eset, hogy becéz, így már nem gyullad vörösre a fejed a megnevezés hallatán.
- Van egy meglepetésem – fekszel hanyatt te is fejedet a kinyújtott karjára téve.
- Meglepetés? – pillant az arcodra, miközben közelebb húz magához és lassan cirógatni kezdi a hátad, ami ismételten csak kellemes érzéssel tölt el.
- Nem biztos, hogy fogsz neki örülni – fúrod a nyakába a fejed.
- Kétlem, hogy van bármi veled kapcsolatos dolog, aminek ne örülnék – csókol finoman a halántékodra.
- Bnveztm egy tncversny – motyogod a nyakába és biztos vagy abban, hogy egy szót sem értett belőle.
- Na, akkor most ezt úgy, hogy én is értsem – húzza magára a tested, miközben átöleli a derekad és a szemeidbe néz.
- Oké, de ne borulj ki – támaszkodsz meg a kezeiden a feje mellett és helyet foglalsz a csípőjén.
- Megpróbálok? – kérdez vissza felhúzott szemöldökkel.
- Nem – ülsz fel –, meg kell ígérned – teszed karba a kezeid.
- Okés – ül fel ő is, minek hála az ölébe csusszansz, amitől kissé elpirulsz, amin ő csak jót mosolyog és szorosan átöleli a csípőd –, megígérem – hajol közelebb hozzád egy pillanatra elakasztva a levegővételed.
- Beneveztemegytáncversenyre – hadarod el összeszorított szemekkel, miközben érzed, hogy a karjai megfeszülnek körülötted – mindkettőnket – teszed hozzá, miután kinyitod a szemed és mélyen a tekintetébe fúrod a sajátod.
- Hogy mit tettél? – kérdez vissza, de nem tudod eldönteni, hogy dühös –e vagy sem. A karjai továbbra is a testéhez láncolnak, amit egyértelműen pozitív dolognak könyvelsz el.
- Be szeretném neked bizonyítani, hogy mennyire jó is vagy – fonod a nyaka köré a karjaid és finoman cirógatni kezded a tarkóját. – Azt akarom, hogy mástól is halld, hogy ügyes vagy. Hogy egyáltalán nem hátráltat az, hogy hirtelen nőttél. Hogy a mozgásod ugyanolyan tökéletes, mint volt, hogy itt a helyed, hogy minden munkád és erőfeszítésed megérte – suttogod el a végét.
- Köszönöm – cirógatja meg az arcod. – De tudod miért is érte meg igazán ez a pár hét? – ölt magára egy kissé pimasz, ám láthatóan boldog mosolyt.
- Miért? – kérdezel vissza mosolyogva. Nem gondoltad volna, hogy ennyire egyszerűen fog menni. Eddig mindig annyira tiltakozott ellene.
- Ezért – varázsol egy még szélesebb vigyort, majd hirtelen kap az ajkaid után, hogy egy mohó csókba vonjon, amibe szinte beleolvadsz. – Miattad, csak miatt. Mert így az enyém lettél. És ez nekem mindennél többet ér – mosolyog rád édesen, majd az arcát a nyakadba temetve pihentek még pár percet, mielőtt elkezdenétek a hivatalos felkészülést a versenyre.
