Valószínűleg mindannyiunk életében van olyan ember, akitől nem tudunk szabadulni. Egyszerűen a sors valahogy mindig az utunkba sodorja így vagy úgy. Nem tudjuk a nevét, nem tudjuk, hogy ki ő, hogy mit csinál, van-e testvére, ki a legjobb barátja, mi a kedvenc filmje, semmit az ég világon. Viszont minden egyes alkalommal ismerősként mosolygunk egymásra, amikor találkozunk a szupermarketben, a metrón, az utcán vagy épp a kedvenc kávézónkban.
A te életedben is van egy ilyen srác, aki már régóta a mindennapjaid része, mióta pedig el kezdtél dolgozni az újonnan megnyílt kávézóban, rendesen hiányzik, ha nem láthatod. A legijesztőbb az egészben az, hogy nem csak, hogy a nevét nem tudod a fiúnak, de az arcát sem ismered.
Minden alkalommal, amikor a kávézóban jár, egy fekete maszk takarja el és csak a szemei látszanak. A mandula vágású, barna, kedves tekintet, amivel azonnal levesz a lábadról. Pontosan úgy, mint azzal a mély, kellemes hangjával, ami minden alkalommal szinte simogatja az érzékeid, amikor megrendeli a szokásos americanojat, hogy aztán leülve az egyik eldugottabb sarki asztalhoz elfogyassza, miközben le sem veszi rólad a szemeit.
Kissé talán ijesztőnek tűnhet, de téged inkább megnyugtat. Nem egy alkalom volt, amikor megvédett már a kötekedő alakoktól. De többször fordult elő, hogy zárásig maradt veled, hogy ne egyedül legyél a kávézóban. Ezek ellenére sem beszéltél vele soha még egyetlen árva szót sem a rendelésen kívül. Sőt néha bizonyos időre el is tűnik és van, hogy napokig, hetekig nem is látod. Olyankor kissé aggódva, de hatalmas reménykedéssel pillantasz minden alkalommal az ajtó felé, hátha meglátod magas, szikár alakját belépni a kávézóba és mindig csalódottan fordulsz vissza a pult felé, mikor nem ő az érkező vendég.
Ez az időszak is éppen ilyen. Lassan két hónap is eltelik, hogy utoljára láttad őt és már elmondhatatlan módon várod, hogy belépjen a kávézó ajtaján. El sem tudod képzelni, hogy merre járhatott, de abban biztos, vagy, hogyha belép azon az ajtón, összeszeded minden bátorságod és megkérdezed tőle. Jól lehet semmi közöd hozzá, mégis tudnod kell és addig nem is ereszted el, amíg nem válaszol rá.
De ez a nap is anélkül telik el, hogy egy cukormentes americanot kellene készítened. Nem sokára záróra, így már nem is reménykedsz a fiú felbukkanásában, ami végtelenül elszomorít. Olykor rettenetesen szánalmasnak gondolod magad, hiszen egy olyan fiút vársz heteken át, akiről semmit sem tudsz. Lehet nem is a városba valósi és csak egy rövid időt töltött itt, talán vissza sem jön többet. De az is meglehet, hogy csak félreértelmeztél valamit vagy esetleg barátnője van. A hozzáfűződő érzelmeid és gondolataid mindig ambivalensek; egyik pillanatban várod, a másik nap meg azt kívánod, hogy bár ne is látnád többet... persze ettől függetlenül az ajtót ugyanolyan várakozással bámulod, mint előtte.
Hihetetlen, hogy egy idegen ezt tudja veled művelni.
Már az utolsó mosatlan csészékkel bíbelődsz, amikor meghallod a bejárat fölé akasztott kis csengő hangját, ami új vendék érkezését jelzi.
- Bocsánat, már zárva vagyunk – mondod hangosan meg sem fordulva.
- Késő van már egy cukormentes Americanohoz? – érkezik a hátad mögül egy kellemes hang, mire a kezedben tartott pohár kicsúszik az ujjaid közül és hangos csattanással apró darabokra törik a padlón.
- Te?! – fordulsz hátra meglepetten és szembe találod magad az ismerős, gyönyörű szempárral és egy szinte már tökéletes arccal, amit ezúttal nem rejt el előled semmilyen maszk.
- Én – mosolyodik el kedvesen, mire a szíved hatalmasat dobban. Mindig is gondoltad, hogy egy nagyon jóképű fiúról van szó, de sosem hitted volna, hogy ennyire. Halvány bőre gyönyörű kontrasztot alkot sötét szemeivel, férfias vonásaival és az ajkain játszó édes mosollyal. – Minho vagyok – mutatkozik be váratlanul.
- Én T/N – nyögöd ki zavartan. A látványa teljesen megbabonáz. Milliószor képzelted már el, hogy mit fogsz tenni, mikor újra látod, de a kínos makogás nem volt köztük, épp ezért kissé még el is vörösödsz, ami csak még szélesebbé teszi a fiú huncut mosolyát.
- Tudom – válaszolja, meg sem próbálja oldani a szituáció kínosságát, ő meglehetősen jól szórakozik. – Te viszont úgy látom, hogy azt nem, hogy én ki vagyok – terül el egy szinte már boldog mosoly az ajkain.
- És ez baj? – kérdezed összezavarodottan.
- Egyáltalán nem, örülök neki – vonja meg a vállát. – Mert ezek szerint neked tényleg én leszek én.
- Hogy mi? – kérdezed döbbenten, teljesen elveszítve a fonalat.
- Édes vagy – kuncogja, miközben előveszi a telefonját. Pár pillanatnyi pötyögés után egy zenei videót tol az orrod elé, amitől szinte leesik az állad.
- Te... te... te? – dadogod. – Te idol vagy?! – pislogsz rá döbbenten.
- Igen – bólint komolyan.
- És ezt én eddig miért nem tudtam? – motyogod magad elé, de meghallja és mosolyogva simít végig az arcodon, amire csak elpirulva kapod rá a tekinteted.
- Nem tudom, de elmondhatatlanul hálás vagyok miatta – cirógatja a bőröd. – Már régen megakadt rajtad a szemem, de nem mertem lépni. Mennyire betegen hangzik már, hogy első látásra beléd estem?! Ott a metró állomáson, emlékszel? – mosolyog édesen. – Nem mellesleg téged sem akartalak bántani – húzza vissza a kezét és szépen lassan megkerüli a pultot és eléd sétálva a derekad köré fonja a karjait.
- Bántani? – csodálkozol és a vállára simítod a kezed.
- Eddig tiltotta a szerződésem a randevúzást. De ez ma megszűnt, így nyugodt szívvel jöttem ide újra, hogy a tudtodra adjam, hogy nagyon régóta szeretnélek elhívni egy randira – mosolyog édesen. –Szóval boldoggá tennél, ha igent mondanál nekem - simítja egyik kezét az arcodra újra.
- Egy feltétellel – mondod neki.
- Állok elébe! – kacsint rád.
- Soha többet nem tűnsz el ennyi időre szó nélkül – fúrod a fejed a mellkasába.
- Hiányoztam? – pimaszkodik.
- Kicsit... talán – emeled fel a fejed és rányújtod a nyelved.
- Le fogom harapni – sötétülnek el a szemei.
- Nem hiszem – incselkedsz vele.
- Nem? – hajol hozzád közelebb.
- Nem – nyújtod ki újra, mire Minho egy pillanatot nem vesztegetve kap utána egy heves vad játékba hívva azt. Egy pillanat alatt áll a feje tejére a világ, ahogy ellentmondást nem tűrően csókol és ölel magához épp úgy, mintha már hónapok óta erre várt volna. Te pedig hasonló lelkesedéssel olvadsz a karjaiba.
- Szeretlek – suttogja, miután elváltok egymástól. – Talán furán hangzik, de így van. Ahogy figyeltelek, egyre jobban szerettem beléd. A mosolyodba, a kedvességedbe, a csillogó szemeidbe, amikkel rám néztél, amikor védelmet vártál. A nevetésedbe, mindenedbe – dönti a homlokát a tiédnek. – És azt akarom, hogy te is így szeress majd engem – cirógatja finoman a bőröd. – Ezért pedig mindent meg is fogok tenni – csókol újra az ajkaidra, ezúttal már kissé finomabban.
