A fiúk nagy turnéja véget ért, végre eljött az idő, hogy egy kicsit több időt tölts Hyungwonnal. Valljuk be, rátok is fér már egy kis közös idő, hiszen a napi video chat azért mégsem olyan, mint mikor az ember amellett hajtja álomra a fejét, akit szeret.
Nem sokáig gondolkodtok, hogy hova is menjetek. Újra felkeresitek azt az eldugott is falut, ahol a legelső közös nyaralásotokat töltöttétek. Egy aprócska halászfalu lent délen a tengerparton. Az egyik különlegessége, hogy a szálláshely az erdő mélyén fekszik. Néhány aprócska, ám minden luxussal felszerelt ház áll a látogatók rendelkezésére. Imádtátok már akkor is és azóta is sokszor emlegetitek mindketten, hogy milyen jó lenne oda visszatérni, így hát a program adott.
- Mindent összepakoltál? – kérdezed a kanapén pihengető szerelemed, miután te magad már háromszor ellenőrizted le, hogy nem marad-e valami otthon.
- Aham – érkezik a válasz. – Tettem el fürdőgatyát, telefontöltőt és pénztárcát. Más nem hiszem, hogy kell – rántja meg a vállát. – Te kész vagy? – fordul feléd és mikor meglátja a két bőröndöt majdnem leájul a kanapéról. – Szívem! Három napra megyünk, nem három évre – néz rád.
- És amúgy sem fogtok kiszállni az ágyból – szúrja közbe Jooheon, mire Hyungwon nemes egyszerűséggel nyakon vágja.
- Most mondd, hogy nem ez lesz – méltatlankodik a kisebb a tarkóját dörzsölgetve.
- Biztos minden kell? – sandít rád újra.
- Igen! – válaszolod határozottan.
- Nők – sóhajtja. – De tudod, hogy ha valami kimarad, azt ott is megvehetjük? – próbálkozik.
- Nem érdekel – kapod fel a két bőröndöt és a kocsi felé indulsz.
- Azért megszakadni nem kell – lép melléd és elveszi tőled a két táskát. – Szeretlek, Tökfej – mondja és egy apró csókot nyom a homlokodra.
Az utatok kellemesen telik. Nem igazán beszélgettek, de olykor kellemes a csönd. Hyungwon tekintetét az útra szegezi, miközben vezet. Imádod őt nézni a volán a mögött. Valahogy ilyenkor mindig férfiasabb. Amíg szemei az utat pásztázzák jobb keze a te balodra fonódik, néha-néha megcirógatva a kézfejed.
Meseszerű táj száguld el mellettetek, ahogy haladtok a célotok felé. Szinte hihetetlen, hogy a mindig nyüzsgő Szöul mellett csendes, gyönyörű vidékei vannak az országnak. Ahol a fák szinte az égig érnek, a levő tiszta, az ég olyan kék, amilyet a városban sosem látni. Képeslapra való látvány. Téged is szinte transzba ejtenek az élénk színek, a természet illata, a nyugalom. A rohanó mindennapok mellett kész áldás egy ilyen hétvége. A hatalmas város után a nyugalom kicsi szigetének tűnik az apró falucska.
Szinte semmi sem változott az elmúlt évek alatt. Az aprócska hanokok ugyanúgy sorakoznak a part mentén megmutatva, hogy van a szigetnek olyan része, ahova nem ért még el a modern világ keze. És milyen jó, hogy nem ért el. Keresztül haladva a falun lassan eléritek a szállás helyet. Ha lehet ez még gyönyörűbb, mint az idevezető út. A tenger néhány lépésre van a faháztól. Kristálytiszta és gyönyörű. Az erdő mélyére semmilyen zaj nem ér el, csak a madarak csicsergését lehet hallani. A levegő nem a szmogtól nehéz, hanem képtelenség betelni a virágok csábító illatával. Bár a faház jól felszerelt, szerencsére térerő kevés akad a környéken, így tényleg nincs semmi zavaró tényező, csak egymásra figyelhettek.
- Még mindig imádom ezt a helyet – mondja Hyungwon és karjait derekad köré fonva ölel szorosan magához, miközben mindketten a tengert bámuljátok.
- Én meg téged – fordulsz vele szembe és egy apró, hálás csókot nyomsz az ajkaira.
- Fürödjünk – dönti homlokát a tiédnek.
-Rendben. Átöltözöm – mosolyogsz rá és még egy puszit nyomsz az arcára.
A délutánotok pancsikolással telik. Jó érzés végre kiszakadni a mókuskerékből. Önfeledten játszhattok, csókolózhattok, megölelhetitek egymást. Nincsenek kíváncsi szemek, akik minden lépésetekről tudni akarnak és minden mozdulatotokat dokumentálják, hogy aztán másnap attól legyen hangos a sajtó. Itt tényleg csak ti vagytok és ez az, amire már nagyon nagy szükségetek volt.
Miután kifárasztottátok magatokat, ellátogattok a nem messze lévő étterembe vacsorázni. Kellemes hangulatban telik az este. Rengeteget beszélgettek, kicsit mélyebb dolgokról is, mint amikre hétköznap lehetőségetek van. Olyankor Hyungwon néha annyira fáradt, hogy a haza érkezése után épp csak pár szóra futja tőle. Egy gyors zuhany és egy még gyorsabb vacsora után azonnal alszik is. Így hát kihasználjátok az időt. A vacsora után lassan visszasétáltok a házikóhoz, majd egy pokróccal és egy üveg borral birtokba veszitek a tengerre nyíló hatalmas teraszt. Szorosan összebújva bámuljátok a csillagokat, miközben a háttérben a tenger moraja tölti be a csendet.
- El tudnám itt képzelni az életemet a későbbiekben – kortyol Hyungwon a boros poharába. – Senki nem törné rám az ajtót, elbíbelődhetnék valami kis kerttel, aludhatnék nyugodtan.
- És meghalnál az unalomtól a harmadik héten – nevetsz fel. – Imádom ezt a helyet, de nem tudnék itt élni.
- Tudod – fordul feléd –, nekem ám édes mindegy, hogy hol fogok élni. Csak veled lehessek. Ha mellettem leszel hatvan év múlva is, semmi más nem fog érdekelni – simít az arcodra.
- Hatvan év? Nem sok az egy kicsit? – incselkedsz vele.
- Néha azt érzem, hogy az örökkévalóság se lenne elég veled. Fogalmad sincs arról, hogy mennyire szeretlek. Hogy milyen biztos pontot jelentesz a kaotikus életem közepén. A rajongóim jönnek-mennek és vannak olyanok, akik, ha valami olyat teszek, ami nekik nem tetszik máris szinte a halálomat kívánják. Te pedig mellettem vagy akkor is, amikor a legrosszabb passzban vagyok. Tudom jól, eljön majd az idő, amikor már nem kellünk. Amikor már nem lesznek ránk kíváncsiak az emberek. Amikor a nagy álmunk véget ér, mert jön helyettünk más. De ez az élet rendje. Mégis itt vagy te, aki képes velem elhitetni, hogy számítok valakinek nem csak most, hanem majd akkor is, amikor már nem leszek ennyire híres. Hogy én vagyok a fontos. Nem Hyungwon a Monsta X-ből, hanem én, Chae Hyungwon – szavai könnyeket csalnak a szemeidbe. Nem szokása ilyen módon kifejezni az érzelmeit. Érezteti veled minden egyes nap, hogy szeret téged. De ennyire nyíltan még sosem mondta el, hogy mit is jelentesz neki. – Minden hibámmal, rossz szokásommal és egyéb hülyeségemmel együtt. És kétlem, hogy valaha képes leszek ezt neked meghálálni. De hatvan év talán elég lesz hozzá, ha te is beleegyezel – húz elő egy bordó dobozkát a zsebéből és eléd nyújtja. – Nekem adod az elkövetkezendő hatvan évet az életedből? – pattintja fel a doboz tetejét. Az eddig csak kitörni készülő könnyeid most szabad utat kapnak és záporként gördülnek végig az arcodon, ahogy a bársonyon nyugvó gyönyörű gyűrűt nézed.
- Igen, neked adom – bukik ki belőled nevetve, miközben a könnyeid továbbra is záporoznak a szemeidből. Hyungwon óvatosan az ujjadra húzza a gyűrűt és szorosan magához ölel.
- Ígérem, ha rajtam múlik az elkövetkezendő hatvan évben csak örömkönnyeid lesznek – veszi kezébe az arcod. – A világot jelented nekem. Szeretlek – csókol meg finoman, amit azonnal viszonozol neki nyakát átölelve, szorosan hozzá bújva
- Én is szeretlek – motyogod miután elváltok és még mindig könnyes szemekkel nézegeted az ujjadon csillogó ékszert. Ez egy ígéret, hogy elkövetkezendő minimum hatvan évedet azzal töltheted, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Ennél nagyobb boldogságot pedig elképzelni sem lehetne.
