Érzed, ahogy a düh vörös ködje lassan ellepi az agyad és legszívesebben darabokra tépnéd az előtted álló kajánul vigyorgó fiút.
- Utállak, Yoongi! – sziszeged az arcába.
- Ne aggódj, Édes, kölcsönös – vigyorog továbbra is, majd alaposan végig mér, amit még csak titkolni sem próbál. – Bár abszolút el tudnálak képzelni az ágyamban magam alatt, ahogy a nevemet nyögöd – mondta, miközben a tekintete elidőzött itt-ott a testeden.
- Te utolsó... - indulsz felé, hogy egy józanító pofonnal jutalmazd tettét, de elkapja a csuklód és közelebb ránt magához.
- Ne vadulj, Cicus! A lassú kezdést preferálom – suttogja a nyakadba, majd egy csókot nyom a bőrödre, hogy azután elengedve hátat fordítson neked és elsétáljon. Te pedig csak leesett állal bámulsz utána.
Hogy lehet valakinek ennyi bőr a képén?
Így megy ez, mióta csak megismerkedtetek. Tulajdonképpen egyikőtök sem tudná már megmondani, hogy miért is utáljátok egymást, de ahol csak tudtok keresztbe tesztek a másiknak. Egy-egy lenyúlt beadandó, összefirkált jegyzet, festékes víz a kólás dobozban és még sok egyéb apróság, amivel a másik agyára mehettek.
Most épp ő volt az, aki próbára tette a már egyébként is megtépázott idegeidet. Egy fehér felső mellett döntöttél reggel... bár ne tetted volna. Semmi gond nem is volt leszámítva az alap iskolai problémákat egészen mostanáig. A matek óra után kitikkadva léptél ki a teremből és egyből az egyik fali kis kút felé haladtál, hogy némi vizet juttass a szervezetedbe, mielőtt még kiszáradnál.
Yoongi pedig lecsapott a lehetőségre.
Miközben ittál, mögéd sétált, hogy ne tudj menekülni, majd nemes egyszerűséggel a kis vízsugár alá nyúlt, így az mindenfelé elkezdett fröcskölődni... főleg a pólódra. Mikor úgy ítélte meg, hogy elég vizes vagy már, elvette a kezét és hátrébb lépett.
Még mindig a folyosón állsz döbbent tekintettel bámulva utána vizes pólóban, ami csak még jobban rád vonzza a tekinteteket.
- Megtennétek, hogy nem bámultok?! – csattansz fel a sokadik mustráló tekintet után és a saját termedbe vágtatsz a dühtől vöröslő fejjel. – Azt is megbánod, Min Yoongi, hogy megszülettél... csak kerülj egyszer a kezeim közé – morgod magad elé sötéten, miközben a tanárt várjátok.
Telnek a hetek, de sosem tudod beváltani a fenyegetésedet. Valahogy sosem neked kedvez a szerencse újabban. Egyszerűen minden egyes apró kis szívatásodat képes kikerülni vagy egyenesen a maga javára fordítani. Eme remek képességének hála töltöd az idődet büntetésben épp most is a suli egyik cicababájának társaságában. Nincs is jobb program ennél péntek délutánra. Ráadásul, mióta szemtanúja volt az utolsó nyilvános kis afférotoknak, a lány teljesen rád szállt.
- Utállak Yoongi – sóhajtod, ahogy egy újabb adag könyvet pakolsz vissza a polcra.
- Le kéne szállnod már Yoongiról – válaszol a lány gyilkos szemekkel meredve rád.
- Neked meg rólam – vágsz vissza hasonló arckifejezéssel.
- Komolyan beszélek! Ha nem hagyod békén, nagyon megjárod.
- Ki vagy te? A testőre? – vigyorogsz rá gúnyosan.
- Ő az enyém! – lép hozzád közelebb – És nem engedem, hogy elvedd.
- Kell a fenének – horkantasz fel. – Legyetek boldogok! – mondod, majd az utolsó adag könyv felpakolása után elhagyod a könyvtárat.
