Az embernek, ha olyan közegbe születik bele, mindenre fel kell készülnie.
Nincsenek tévképzeteid.
Az apád befolyásos ember, aki valahogyan kapcsolatba került a maffiával, aminek előbb vagy utóbb, de ára lesz. Ezt mindketten tudjátok. Éppen ezért mindenre fel vagy készülve. Vagy legalábbis te magad így gondolod, aztán hirtelen nagyot fordul a világ.
Ez a nap is pont olyan, mint az összes többi. Reggel nagy nehezen összeszeded magad, hogy elindulhass az iskolába. Az apád egy a házatokhoz közeli előkelő magániskolát választott a számodra, ahova igencsak ismert maffiózók gyerekei járnak. Ezt a tettét csak azzal magyarázta, hogy fent kell tartania a látszatot, hogy nem fél tőlük és az iskolában úgy sem árthatnak neked. Így hát ha nem is nyugodtan, de a sorsodba beletörődve indulsz az iskola felé.
Az autó nem sokkal a kapu előtt tesz ki, mint minden egyes nap, így néhány métert gyalogolnod kell. Az utolsó lépésekkor azonban egy lövés dördül el, aminek a lövedéke közvetlenül melletted csapódik a kapuvasba. Felsikítva nézel körbe, de mivel senkit sem látsz, azonnal futásnak eredsz biztonságos helyet keresve. Percekig csak szaladsz már azt sem tudva, hogy merre. Egyetlen pillanatra nézel szét csupán a kihalt sikátorba, ahova beszaladtál, mikor valaki hirtelen hátulról magához ránt. Két kar présel szorosan egy másik testhez. A félelem egy pillanatra még a szívedet is megfagyasztja, hogy aztán teljes erődből kezdj küzdeni.
- Velem jössz! – szólít meg egy mély hang, miközben szorosan ölel magához.
- Egy fenét megyek veled – kezdesz el még jobban kapálózni, de az ellenfeled túl erős. Szorosan fonja a karjait köréd, szinte már mozdulni sem tudsz.
- Ó, dehogynem, Aranyom, dehogynem – érzed, hogy elvigyorodik, majd megunva a játékot, a testi fölényét kihasználva emel a karjaiba és minden tiltakozásod ellenére egy fekete autóig cipel.
- Engedj el! – próbálkozol még egyszer, mielőtt az orrodra csapja az ajtót. Onnantól kezdve, hogy felbőg a motor, minden idegszáladdal igyekszel az útra koncentrálni. Mennyi ideig mentek, hány fordulat van az út alatt. Vagy egyáltalán csak megtippelni, hogy mennyire lehetettek messze a várostól, mert a hosszú út alatt annyi körvonalazódik, hogy elhagyjátok a várost. Eltűnnek a zajok és mintha az út sem lenne olyan sima. De igazából fogalmad sincs, hogy merre lehettek. Valószínűleg órák telnek el, mikor kinyílik az ajtó és az elrablóddal találod magad szemben. Először megdöbbensz a fiú kinézetén. Nem sokkal lehet tőled idősebb, de mégis olyan férfias vonásokkal van megáldva, hogy az állad leesik. Ha nem ilyen körülmények között találkoztok, valószínűleg első látásra szeretnél bele, de így...
- Kilegeltetted a szemeid, Édesem? – kérdezi egy arrogáns vigyorral, majd feléd nyúlva ránt magához, hogy újra a karjaiba vegyen.
- Tegyél le! – mocorogsz. – Tudok járni!
- Nem akarok kockáztatni – magyarázza, majd elindul veled egy aprócska ház felé.
- Hol vagyunk? – kérdezed tőle, de válasz nem érkezik. Ahogy beléptek az ajtón, bezárja maga után, majd letesz a földre. A kis házikó belseje kifejezetten modern. Rendezett, szinte már otthonos. Az már első pillanatban feltűnt, hogy se közel se távol nincs egyetlen ház sem a környéken és amíg nem tudod, hogy pontosan hol is vagy, esélyed sincs elmenekülni.
- Jobb, ha megszokod – mondja váratlanul. – Innen nem tudsz elmenekülni.
- Ez a te házad? – kérdezed, de a válasz újra csak elmarad.
