Mennyit ér egy szempár? A festőművész, a fényképész vagy az olvasó mind azt mondaná, hogy a látás felbecsülhetetlen.
Egészen születésed óta éled állandó szürkeségben az életed. Soha egyetlen egy árnyékot vagy fénypontot sem láttál. Egész életeben egy kissé nyomasztó, szürke függöny takarta el előled a világot. Sohasem láttál színeket vagy fényeket. Mindet csak hallomásból ismered azok alapján, amiket elmeséltek neked. De néha azt érzed, hogy ez kevés. Érezni, érteni akarod a színeket. Hogy milyen a piros, a kék, a sárga, a zöld, a fekete vagy a fehér.
Tudni akarod, hogy vajon mire gondolnak az emberek, amikor valaki azt mondja nekik, hogy piros.
Hogy milyen érzésük lesz attól, ha azt hallják, hogy valami kék.
Sokan szeretik a barnát?
Vagy inkább a sárga a népszerűbb?
Miért szereti valaki zöldet?
Eddig nem igazán sikerült barátokat szerezni vagy legalábbis olyanokat nem, akik ne sajnálatból barátkoznának veled. Sokan próbáltak segíteni, de arra soha senki sem vette a fáradtságot, hogy megmutassa neked, hogy milyen a világ. Hogy elmesélje, hogy milyen a szivárvány vagy a naplemente. Mindenki csak szavakkal dobálózik; lila, narancssárga, zöld, de képtelenek megérteni, hogy ezek neked semmit sem mondanak. Rosszabb esetben ki sem merik ejteni előtted ezeket a szavakat. De a látni és nézni is tabunak számít olykor. Csak épp nem értik meg, hogy ez téged jobban zavar, mintha csak egyszerű tényként kezelnék a vakságod.
Így egy idő múlva feladtad, hogy barátkozz, senki szánalmára nincs szükséged.
Mivel a szüleid ragaszkodnak ahhoz, hogy rendes iskolába járj sok dologgal gyűlik meg a bajod. Bár sokan segítenek, mégsem olyan, mintha értenének. Sokszor tényleg csak azt érzed, hogy egyszerűen csak sajnálnak. Emiatt eljutottál oda, hogy inkább nem barátkozol a társaiddal, amit sokan félreértve könyveltek el, ki depressziósnak, ki simán csak beképzeltnek.
Reményekkel telve indulsz neki az új tanévnek, hátha most más lesz. Hátha lesz valaki, aki megérti, hogy mit is szeretnél, hogy mire vágysz.
Izgatottan léped át az iskola kapuját. Az ismerős hangok és illatok megnyugtatnak. Az éppen beérkező iskolabusz, amely olyan öreg, hogy az ajtajai hatalmas robajjal záródnak be éles csattanással adva mindenki tudtára, hogy megérkezett. A parkoló felől érkező motor felbúgó hangja, amely a végzős fiúk erőfitogtatásának jele. A foci pálya felől áradó frissen locsolt fű illata, ami keveredik a diákok kezében tartott kávés poharakból áradó kellemes aromával. Egyszerűen iskola illat terjed a levegőben, ami megnyugvással tölt el.
Az osztálytermed ugyanaz maradt mint, ami tavaly volt. Először tíz lépcső fel, majd balra fordulva húsz lépés. Két kicsi lépcső és negyven cipőkoppanás, ami visszhangzik a folyosón, majd pedig újabb tíz lépcső. A tetejére felérve jobbra fordulsz és a falon elhelyezkedő első ajtó mögött van a keresett terem. Hatalmas ricsajra lépsz be a terembe, mire csak képtelen vagy visszafojtani egy mosolyt.
- Szia, T/N! – hallod meg társaid hangját. Bár nem igazán találod meg bennük, amit keresel, tagadhatatlan, hogy figyelnek rád és ahol csak tudják megkönnyítik a helyzeted.
Mivel az órák menetében nem igazán tudsz rendesen részt venni, évek óta a hátsó pad a tiéd, így ezúttal is arra felé veszed az irányt. Miután a táskádat lerakod a pad mellé, lehuppansz a székre, hogy aztán egy sikkantás után fel is pattanj onnan.
- Jesszusom, te ki vagy?! – kapkodod a fejed arra, amerre azt a személyt sejted, akinek az előbb az ölébe huppantál. – És miért nem mondtad, hogy ott ülsz?!
