Death isn't paintful, life tortures the man...// A halál nem fáj, az élet kínozza meg az embert...
Mindenkinek így fáj?
Mindenkit így meggyötör?
Mintha mázsás súly szakadna hirtelen az ember egész lényére, a szívére, a lelkére, a gondolataira. Fuldokolva kapunk valamiféle reménysugár után könyörögve, hogy üvöltse valaki nevetve az arcunkba, hogy nem igaz. Hogy minden rendben van, hogy még él, lélegzik, nevet...
A másik oldalról pedig, bár tépi az ember szívét, várjuk a bizonyítást, hogy már nem szenved, már nem fáj neki... már boldog.
Összezavarodunk hirtelen és magunk sem tudjuk, mi a hihetetlenebb. Az, hogy már vége vagy az, hogy olyan hamar történt minden, hogy még elkezdeni sem volt idő. Hogy minden ami valaha előttünk állt, egy pillanat alatt válik már csak fájdalmas sóvárgássá az elérhetetlen után. Hogy van egy perc, ami minden ketté hasít, elvág, befejez és kegyetlen módon új fejezetet nyit a történetben.
Pontosan így érzed magad azon a decemberi napon, amikor Taeyeon zokogva hív fel, hogy alig néhány pillanat alatt állítsa a feje tetejére a világodat.
Elment.
Nincs többé
Feladta...
Hiába a remények és az elhatározás, a történetben új oldal nyílik... nélküle.
Hirtelen azt sem tudod, hogy mit tegyél. A fájdalom a kétségbeeséssel kézen fogva szinte leterít a lábadról. Pillanatok alatt készülsz össze és mindent hátrahagyva rohansz Szöulba... szükséged van rájuk.
Szükséged van arra, hogy megtudd; mindenki másnak is az az első gondolata, hogy az én hibám? Ez természetes? Vagy mindenki magának akar egy szeletet a velejáró, gusztustalan hírnévből, amit ő maga is annyira gyűlölt? Most hirtelen majd mindenki a barátja lesz, mindenki szeretni fogja?! Mindenki üzenetekkel árasztja el a médiát, hogy mennyire fáj nekik a halála... majd napokkal később már újra más lesz a figyelmük középpontjában... ti pedig, akiket közel engedett magához, akiknek a legféltettebb gondolatait is elmondta, akiknek kötelességük lett volna megóvni a lelkét minden mocsoktól és szörnyűségtől, magatoktól undorodva folytatjátok tovább az életeteket, aminek minden csendes pillanatába bele rondít a gondolat, hogy én vagyok a hibás?! Ez lenne az élet kegyetlensége? Vagy egy lecke? Az ára annak, hogy eddig gondtalanok és boldogok voltak mindennapok?
Már nem vagytok egy pár. Eltaszított magától, de képtelen vagy nem szeretni őt tovább. A szíved minden dobbanása az övé még azután is, hogy ő elküldött. És egy része mindig is az övé marad ezután is.
Tudod jól, nem ő tehet róla, de a démonok a lelkében erősebbek voltak nála. Bár senki sem gondolta, hiszen a hétköznapokban, a színpadon pontosan az az őrült, mosolygó, vidám fiú volt, akit a rajongók megszokhattak és annyira szerettek az elmúlt kilenc évben.
Pusztán egyetlen dolgot nem tudnak ők sem és senki más sem...
A démonjai akkor húzták őt a saját poklába, amikor egyedül volt. Amikor nem volt színpad, nem voltak fények, rajongók, akiknek mutatni kellett, hogy jól van. Ők akkor támadták, amikor egyedül volt, amikor csak a sötétség vette körül... amikor nem volt más csak ő és a lelke elé állított tükör. Alattomosan fészkelték be magukat az álmai, a vágyai közé eltorzítva a tükröt, amibe mindennap belenézet. Súlyos tehert kötöttek a lelkére és nem hagyták, hogy szabaduljon tőle. Törékeny volt és sebezhető, bántották és a végletekig kínozták mindig akkor, amikor nem volt mellette senki, aki lelket öntsön belé, aki elhitesse vele, hogy többet ér, mint amit a világ megérdemel, és csak azért nem tudják becsülni, mert nem tudnak mit kezdeni azzal a tiszta, őszinte szeretettel, ami belőle fakad.
Mert a világban mindig annak van a leghangosabb szava, aki undorító, erkölcstelen és lelkileg halott. Csak az becsmérel, bánt és aláz meg másokat, akinek nem jutott semmi különleges. Aki csírájában akar elfojtani minden szépet ezen a világon, mert képtelen befogadni azt.
Szinte magad sem tudod, hogy hogyan is jutsz el Szöulig. Egyedül a félelem az, amit nem tudsz kizárni. Ami lépésről lépésre csak nő. Te sem tudod, hogy mitől félsz igazán. A hiányától? A ténytől? Vagy az elmédet elborító számtalan gondolattól, amiknek nem engedhetsz utat, mert az beláthatatlan következményekhez vezetne? Magadba kell fojtani mindent, nem láthatják a fájdalmad, a gondolataid az érzéseid, mert egy nap mind ellened fordítják majd, mert ilyen a világ. Pont úgy, ahogyan vele is tették.
Összetörten állsz a felvirágozott ravatal előtt, miközben képtelen vagy levenni a szemeidet a bekeretezett fotóról. A vidám mosolyról, a csillogó szemekről, amiben igenis ott ül az a halvány fájdalom, amit eddig vak voltál észre venni.
Annyi minden maradt válasz nélkül. Olyan sok álmot hagyott itt beteljesületlenül, annyi „ha" és „bárcsak" maradt utána. És ezek mindig is már csak „ha"-k és „bárcsak"-ok sokasága marad, mert vele lehetett volna igazi és teljes.
Lassan egy év telt el. És minden kérdés megválaszolatlan maradt, minden bárcsak és ha ott kísért a mindennapokban. A mindennapokban, amiknek mennie kell tovább, de már nem vele, hanem miatta.
- Jobban vagy? – ül le melléd Kibum a temető padjára csendesen.
- Jobban leszek – válaszolsz le sem véve a szemeidet a szinte már vakítóan fehér márványkőről.
- Lassan eltelik egy év... T/N... el kell őt engedned – kezdi újra a megszokott témát, amin már olyan sokszor végig mentetek. Tudod jól, hogy ő is küzd még olykor magával. Hogy Jonghyun hiánya a lelkét is felemészti. De képtelen vagy megérteni, hogy hogyan is tudott ezen így tovább lépni.
- Tudom mire gondolsz, T/N – sóhajt fel és ő is a sírkőre szegezi szomorú tekintetét. – Tudod, van egy nagyon bölcs gondolat, amit nem sokkal a Jonghyun halála után mondott nekem egy barátom. Talán ez az, ami nekem segített és segít a mai napig is tovább élni a mindennapokat.
- Mi az? – fordítod felé a tekinteted.
- Az ember egyik legnagyobb feladata az életben, hogy megtanul együtt élni a veszteségeivel. Tudom, hogy mit érzel. Jonghyun az egyik legelemibb vesztesége az életemnek épp úgy, mint a tiédnek. De meg kell tanulnunk ezzel együtt élni. Én is tanulom nap, mint nap. Szinte minden percben újra és újra. Neked is ezt kell tenned. El kell engedned őt.
- A bűntudatomat vagyok képtelen elengedni – fordulsz vissza a márvány emlék felé. – Azt, hogy nem voltam ott, amikor kellett volna. Hogy hagytam, hogy elűzzön. Hogy nem mentettem meg – kezdesz csendes zokogásba.
- Nem tudtuk volna megmenteni őt – hallod meg Kibum halk hangját, miközben magához szorít. – Már csak ártottunk volna neki azzal, ha marasztaljuk. Hiányzik nekem is és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem okoltam magam sokáig, de ismertük őt. Ha látott volna kiutat, harcolt volna. Miattunk, a rajongók miatt, a családja miatt, miattad. Szeretett téged jobban, mint bárkit ezen a világon. Egyszerűen túl jó volt, hogy itt maradjon. Ennyit érdemeltünk belőle csak – mosolyodik el Kibum. – Talán ez volt az ő szerepe a mi életünkben; hogy megmutassa, hogy mi az igazán fontos. Hogy meglássuk, hogy a hírnév, a csillogás nem minden, hogy az ember csak akkor tud talpon maradni, ha kitart önmaga mellett. Túl jó volt ő erre a világra, mi pedig szerencsések, hogy eddig is az életünk része volt. Én hiszek abban, hogy amíg élek, velem lesz. Minden mélypontomnál ott lesz és fogja majd a kezem. Vigyázni fog rám és biztos vagyok abban is, hogy egy jó nagy taslit is küld majd, amikor elfelejteném, hogy mi is számít igazán.
Kibum szavait igyekszel megfogadni azóta is. Tanulod, hogy hogyan is élj nélküle. És bár nehéz, tudod jól, hogy a szőke fiúnak igaza van.
Vigyázni fog rád, minden lépésedre és bármikor, amikor elgyengülsz elég lesz csak az égre nézni és tudod majd, hogy ott van és figyel.
És főleg az... hogy most már boldog.
"Én nem tudom, az élet mi alapján méri a kegyeit, mi alapján óv és üt, miért okoz ennyi fájdalmat és aztán miért mutatja magát annyira, de annyira szépnek.Miért van az, hogy megkapunk mindent, értelmet, érzelmet, nyitott szívet, szárnyaló lelket és a mindenség utáni vágyat...? Csak időt nem kapunk..."
