Egy hosszú és fárasztó egyetemi nap után a gondolataidban mélyen elmerülve sétálsz haza felé.
Késő ősz van, de kifejezetten kellemes az idő, így úgy döntesz, hogy a zsúfolt tömegközlekedés helyett inkább a sétát választod. A fülhallgatódból kellemes zene árad, ám még így is igyekszel körültekintően közlekedni. Szöul nem épp a biztonságos gyalogos közlekedés városa, így nem árt, ha az ember észnél van, amikor megpróbál átsétálni egy zebrán.
Épp egy kis bekötőúton sétálsz keresztül, amikor hirtelen a semmiből egy autó tűnik fel előtted, majd csikorogva megáll néhány centire tőled. A megijedtél nem is kifejezés, egy hatalmas sikoly hagyja el az ajkaid, mire az autóból egy veled egykorú, kifejezetten helyes, ám rém kétségbeesett srác pattan ki és azonnal hozzád siet.
- Úristen! Ne haragudj! Jól vagy? – nézeget körbe azonnal, amíg te csak sokkosan bámulod férfias vonásait. – Ugye nem lett semmi bajod? – mered a szemeidbe totál kétségbeesve.
- Nem. Leszámítva a szívinfarktust, jól vagyok – szeded össze magad pár pillanat alatt annyira, hogy egy értelmes mondatot ki tudj nyögni.
- Ne haragudj. Elég friss a jogsim – vakargatja kínos mosollyal a tarkóját.
- Mondjuk akkor még emlékezned kellene, hogy a pirosnál a fékre lépünk és nem a gázpedálra – dőlsz neki az autónak még mindig remegő lábakkal. Az oké, hogy szerencsére még csak el sem sodort, de rendesen megijesztett.
- Oké, ezt megérdemeltem – ül melléd. – Bobby vagyok – mutatkozik be mosolyogva.
- Én T/N – viszonozod a gesztust. Tényleg édes srác. Magas, izmos és hihetetlen mosolya van. Még így is, hogy majdnem megölt.
- Merre tartasz? Elvigyelek? – kérdezi pár perc csend után. A szíved is kezd lenyugodni lassan, így elérkezettnek látod az időt, hogy elindulj.
- Ugye nem sértődsz meg, ha ezt most visszautasítom? – döntöd oldalra a fejed szórakozottan. – Élve szeretnék haza jutni – vigyorogsz rá aljasan, de ezt a magas labdát képtelen vagy nem lecsapni.
- De vicces – nyújtja rád a nyelvét kissé duzzogva, mire felnevetsz.
- Bocsika – mondod neki mindenféle sajnálat nélkül. – De tényleg nem szükséges, nagyjából hatvan méterre lakom – mutatsz a nem messze lévő ház felé.
- Hát rendben – mosolyog rád. – Örülök, hogy jól vagy. És remélem, találkozunk még – teszi hozzá kacsintva, amitől kissé elpirulsz.
- Azt én is remélem – motyogod az orrod alatt, miközben ő beszáll az autóba és egy integetés után elhajt az utcából.
Hetek telnek el és még csak nyomát sem látod annak a bizonyos fekete autónak, pedig direkt minden egyes nap a kis bekötőút felé mész haza. Szinte már fel is adod, hogy valaha újra látod Bobbyt, hiszen Szöul nem éppen az a barátságos kis falucska, ahol mindenki ismer mindenkit. Ráadásul a Bobby valószínűleg a beceneve, hiszen az látszott rajta, hogy helyi.
Egyik nap kissé már szomorúan térsz be a kedvenc kávézódba, hogy egy forró latte társaságában térj haza a tanulnivalóidhoz. Mikor azonban épp kilépsz az ajtón és elindulsz, valaki hatalmas lendülettel csapódik neked kiverve a kezedből a kávét, ami csak szomorúan folyik végig a vizes aszfalton összekeveredve a tegnapi eső után maradt pocsolya koszos vizével.
- A kávém – pillantasz szomorúan a vaníliás latte maradványaira.
- T/N? – hallasz meg egy ismerős hangot.
- Bobby? – pillantasz a hang gazdájára. – Te autó nélkül is közveszélyes vagy? – kérdezed tőle nevetve. Az, hogy újra látod még az elvesztett kávé feletti szomorúságodat is elhalványítja.
- Hát... úgy tűnik ez a karmám, ha rólad van szó – vigyorog rád édesen. – Gyere, kárpótlásul meghívlak egyre – fogja meg a kezed és behúz vissza a kávézóba maga után. – Vaníliás? – kérdezi már a pultnál állva, mire csak bólintasz egyet. – Ülj le nyugodtan – bök az egyik asztal felé. – Ha már így jött ki, randizzunk – teszi hozzá, mire csak fülig vörösödsz. Ilyen randi meghívásban sem volt még részed sosem. Ennek ellenére elindulsz a kis eldugott asztal felé, majd a kabátodat levéve helyet foglalsz az ablakkal szemben. – Itt is vagyok – jelenik meg pár perc várakozás után két gőzölgő bögre kávéval.
- Mennyi volt? – kérdezed tőle, miközben a kezeidbe veszed a hatalmas csészét, ami kellemesen melegíti át a kissé megfagyott ujjaid.
- Mondtam, hogy randizunk, csak nem hagyom, hogy fizess – mondja vigyorogva és nem tudod eldönteni, hogy viccel-e vagy komolyan gondolja.
- Randi? – vonod fel a szemöldököd.
- Ellenedre lenne? – kérdezi pimasz mosollyal az ajkain.
- Ezt mondtam? – kérdezel vissza. Kifejezetten tetszik ez a játékos, spontán stílus, amivel Bobby rendelkezik. Végre valaki, aki nem bonyolítja túl a dolgokat. Nem csak gondolkodik és elméleteket gyárt, hanem cselekszik. Ez az, amit te keresel egy pasiban és úgy tűnik, benne megvan még ha kissé veszélyes is rád nézve.
- Akkor ez bizony egy randi, Kedvesem – kacsint rád, mire jóízűen felnevetsz. Kész, véged van ettől a fiútól.
Kellemes hangulatban töltitek el a délután maradék részét rengeteg dolgot megtudva a másikról. Kiderült például, hogy Bobby sport szakon van az egyetemen, imádja a kosárlabdát és, hogy nagyon hiányoznak neki a szülei, akik Amerikában élnek. Egy vicces, karizmatikus nagyon kedves fiú, aki könnyen barátkozik és nagyon figyelmes. Abszolút az eseted és ezt egy idő után magadnak is beismered. Odavagy a stílusáért és azért, hogy tényleg nem bonyolítja feleslegesen a dolgokat, hanem kimondja, amit gondol és, amit szeretne.
- Tetszel nekem – jelenti ki, miközben már hazafelé tartotok, ugyanis attól sem tágított, hogy az egy utcányira lévő lakásodig kísérjen. – És igazán örülnék, ha eljönnél velem még egy randira.
- Csak egyre? – vigyorogsz fel rá.
- Hát, szerintem egészen egy húron pendülünk – fogja meg a kezed hirtelen és kulcsolja össze az ujjaitokat. – Minek ezt tovább húzni? – rántja meg a vállát.
- Hihetetlen vagy – csóválod a fejed mosolyogva.
- Nem tudtalak kiverni a fejemből, mindig erre jöttem, hátha meglátlak megint. Ha hamarabb így lett volna, már rég a csajom lennél – teszi hozzá, mire csak megforgatod a szemeid. Igen, azért a tipikus macsó énje neki is megvan.
- Honnan tudod? – kötekedsz vele vigyorogva.
- Ugyan már – áll meg veled szemben a tömbház előtt. – Most nekem akarsz hazudni vagy magadnak?
- Micsoda magabiztosság – vonod fel a szemöldököd, de tagadhatatlanul imádod a kialakult helyzetet.
- Főnyeremény vagyok, nincs mit tenni – öleli át a derekad, majd határozottan az ajkaidra hajolva csókol meg. Karjaidat szorosan a nyaka köré fonod, miközben ő a derekadat ölelve húz magához még közelebb. Eszméletlenül csókol, ezt be kell ismerni.
- Te nem tudtad, hogy az első randin az emberek nem szoktak csókolózni? – piheged az ajkaira, miután elváltok egymástól.
- Neked eddig úgy tűnt, hogy szokványos lesz a kapcsolatunk? – kérdez vissza vigyorogva.
- Jogos. Ritkán jövök össze azzal, aki pár héttel előtte még majdnem megölt – gonoszkodsz vele.
- Azóta fejlődtem. Sőt, kifejezetten kiemelkedő képességeim vannak... minden téren – vigyorog, miközben újra az ajkaidra hajol. – És szívesen megmutatom mindet – simít finoman a fenekedre és újra megcsókol, amit te csak kuncogva viszonozol.
