- Changkyun! – csattansz fel. – Fejezd be az értelmetlen féltékenykedést.
Újabb nap, újabb vita... a semmin. Tulajdonképpen tőletek zeng az egész ház, de valószínűleg még a szomszéd utca is. Bár Changkyun csendes, megfontolt és komoly, de ha elszakadt a cérna, ott kő kövön nem marad. Makacsul állítja a maga igazát, aminek ellenkezőjéről igencsak nehéz meggyőzni. Minden erre irányuló kísérlet hatalmas veszekedésbe torkollik és minden alkalommal ugyanott végződik a dolog, mint most, hogy egymással szembe állva kiabáltok egymással.
- Értelmetlen? – háborodik fel. – Minden egyes szabad percedet vele töltöd helyettem – kel ki magából.
Egy régi barátod a városba érkezik néhány hétre, így pár délutánt tényleg vele együtt töltesz a várost járva, felidézve a régi dolgokat. Jól érzed magad a társaságában, de sosem jelentett többet, mint egy régi barát. Ez az, amit nehéz a Changkyun fejébe beleverni, hogy számodra soha, senki sem fog többet jelenteni, mint ő.
- Te pedig ki se szakadsz a stúdiód négy fala közül – vágsz vissza hasonló hevességgel. – Az ég szerelmére, van, hogy napokig nem is látlak! Feladtam érted mindent! Ide jöttem, hogy veled lehessek, neked pedig fontosabb a munka, mint én! – vágsz a fejéhez mindent, ami éppen eszedbe jut.
- Sose kértem, hogy ide gyere! – üvölt vissza. Ahogy felfogod, hogy mit mond, a csodálkozástól tágra nyílt szemekkel nézel rá, pillanatokkal később pedig a könnyeid is elerednek.
- Hát jó! – próbálsz határozottan a szemeibe nézni. – Akkor nem kell tovább kerülgetned engem! – felszaladsz az emeletre és hatalmas erővel vágod be magad után az ajtót, ami mentén sírva csúszol le és szabadjára engeded a könnyeid.
- Sajnálom! – hallod meg néhány pillanattal később Changkyun hangját a túloldalról.
- Menj el! – szólsz vissza. – Mire visszajössz, már nem okozok gondot.
- Kérlek... engedj be! Beszéljük meg! – dörömböl az ajtón, de nem válaszolsz. Néhány pillanattal később hallod a bejárati ajtó hangos csapódását. Szóval tényleg elment...
Képtelen vagy neki állni pakolni, csak ülsz a szoba közepén és a közös emlékeiteken merengsz. Az első találkozásotokon, az első randevún, az első csókon, az első együtt töltött éjszakán...
Létezik, hogy ennek így legyen vége?
Mikor annyi mindent túléltetek együtt, kezdetben a távolság, majd a rajongók és a entertainment, mégis kitartottatok egymás mellett. Most pedig egy buta kis félreértés állna közétek? Bánsz már minden szót, amit a fejéhez vágtál, még ha volt is benne igazság. Mégis fáj, hogy ennyi megpróbáltatás után sem bízik benned annyira, hogy tudja, sosem csalnád meg. Borús gondolataid közül egy lágy érintés zökkentett ki.
- Annyira sajnálom – guggol eléd Changkyun. Észre sem vetted, mikor lépett a szobába. – Egy barom voltam – ölel magához, mire újra kitör belőled a sírás. – Sosem tudok eléggé hálát adni érted. Soha nem fogom tudni meghálálni eléggé, amit értem teszel – suttogja a füledbe, miközben a hátadat simogatja, ami hatásosnak bizonyul. – Te vagy a legnagyobb kincsem, meg sem érdemellek – tol el magától, hogy a szemeidbe tudjon nézni. – Nem akarom, hogy elmenj! Szeretlek! – néz rád már ő is könnyes szemekkel.
- Én is téged – suttogod hozzábújva. – Sajnálom, amiket mondtam – néztél fel rá.
- Hát még én – mosolyog kedvesen. – Mostanában tényleg kicsit belemerültem a munkába, ne haragudj – fúrta a nyakadba a fejét és az orrával kezdte piszkálni a nyakad, mire halkan felkuncogtál.
A délután nagy részét végül a padlón ülve töltitek csak egymással foglalkozva, távol a stúdiótól és mindenki mástól.
