Pillantás (Nagy Dominik & Batik Bence) [BEFEJEZETT]

57. rész

Fogalmam sincs hogy kellett volna erre reagálnom. Itt áll előttem egy srác, akit egy évvel ezelőtt maximum a tv-ben láttam és arra kér, hogy legyek a felesége. Szinte lepörgött a szemem előtt az elmúlt 12 hónap, mind a boldog, mind a szomorú pillanatok. Ahogy Bence is mondta, nagyon fiatalok vagyunk még, így sokak úgy gondolnák rossz döntés a házasság, de ahogy eszembe jutnak az emlékek, egy valamiben biztos vagyok. Szeretem őt és csakis mellette tudom elképzelni az életemet.
A hirtelen felélénkülő hideg novemberi szél térít végül magamhoz. Számomra óráknak tűnt a nagy kérdés óta eltelt eltelt idő, bár a valóságban ezek csak másodpercek lehettek. Csak most tűnt fel, hogy elkezdtem sírni, ahogy hűvös szél miatt elkezdett fázni az arcom. Könnyeimmel küszködve néztem rá Bencére és ha eddig nem is, abban a pillanatban biztos lettem a válaszomban.

-IGEN! - eredtek el teljesen könnyeim - Igen, igen, igen! - csókoltam meg
-Annyira szeretlek. - csókolt meg ő is, majd felhúzta ujjamra a gyönyörű ékszert.
-Ez gyönyörű Bence... - néztem meg közelebbről is.
-Akárcsak te. - csókolt meg újra.

Egymást ölelve figyeltük a naplementét, ami még romantikusabbá tette ezt az egész helyzetet.

-Szerintem menjünk lassan, meg ne fázz itt nekem. - karolta át derekam Bence.
-Kicsit kezd lehülni a levegő. - húztam összébb kabátom.

Bencével kézen fogva indultunk vissza megkeresni az autót. Azért lefelé sokkal könnyebb volt, mint felfelé, de ilyen boldogságban a fáradtság sem érdekelt.

A kocsiban szinte semmit sem beszéltünk. Már mind a ketten túl fáradtak voltunk, így csak a mellettünk elsuhanó tájat kémleltem. Talán a végére el is szunditottam, ugyanis Bence simogatására riadtam fel.

-Megjöttünk Kicsim, ennyire elfáradtál? - mosolygott.
-Aha. - kuncogtam.

Szobánkba felérve rögtön megcéloztam a fürdőt és egy gyors zuhany után ágyba is zuhantam. Szerettem volna még megvárni Bencét, de a szemem majd leragadt, így már csak annyit érzékeltem, hogy besüpped mellettem az ágy és a fülembe súgja, hogy szeret egy puszi kíséretében.
Elmondhatatlanul boldogan aludtam el. Életem egyik legszebb napja volt. A férfi akit egy évvel ezelőtt még csak a tv-ben bámultam most itt fekszik mellettem, mint a jövendőbeli férjem. Egyszerűen felfoghatatlan.

November 4.

Reggel korán keltünk, mivel Dortmund elég messze van és pár helyet még itt is szerettünk volna megnézni. Először az Angol kertet vettük célba, ami egy gyönyörű nagy park.

-Ez elképesztő. - néztem körbe.
-Sétálunk egy kicsit? - kérdezi Bence.
-A tegnapi után? Akkora izomlázam van, hogy csoda hogy járni tudok. - nevetek.
-Méghogy nekem kell extra edzés. - nevet ő is - Akkor üljünk le egy padra. - ajánlja.
-Ebben az időben? - csodálkozom - Inkább mégis sétáljunk egy kicsit, legalább akkor nem fázunk. - indulunk el kézen fogva.

Mondanám, hogy bejártuk az egész kertet, de ahhoz egy teljes nap sem lenne elég, olyan hatalmas. Szerencsére az idő egész kellemes lett novemberhez képest, így nyugodtan sétálgattunk a meghitt csöndben.
Mielőtt az utunkat máshol folytattuk volna, készítettünk néhány képet is. Egy ilyen helyet nem hagyhatunk itt képek nélkül. Mivel annyira elvarázsolt ez a hely minket, egy arra sétáló párt megkértünk, hogy kettőnkről is csináljanak képet.

A délelőtt további részébén megnéztünk még néhány kastélyt a környéken, de a tegnapit egyik se tudta felülmúlni. Dél előtt pár perccel pedig elindultunk Dortmund felé. Az út nagyjából ugyanannyi ideig tartott, mint Budapesttől Münchenig, így épphogy csak oda fogunk érni. Szerencsére még maradt egy kis időnk a meccs előtt, ezért először a szállodához mentünk, hogy lepakoljunk és átöltözzünk.