Pillantás (Nagy Dominik & Batik Bence) [BEFEJEZETT]

21. rész

Nem sokkal dél után Lili meg is érkezett.
-Na halljam! - támadtam le, alig hogy felértünk a szobámba.
-Mondtam. Nincs semmi baj.
-Lili ne hazudj! - rivaltam rá.
-Jól van. - sóhajtott - Szóval ugye úgy volt, hogy a válogatott szünetben jön haza Dominik és végre találkozunk.
-Igen és?
-A keretbe nem valószínű, hogy bekerül, így az edzője örülne, ha maradna Varsóban még plusz edzéseken. - kezdett el pityeregni.
-Jaj Lili kérlek ne sírj, biztos vagyok benne, hogy Dominik ha nem is sok időre, de haza fog jönni. - öleltem meg.
-Amúgy ne haragudj Lau, hogy tegnap nem örültem annyira, amikor meséltél, csak nem sokkal előtte beszéltem Dominikkal. - lombozódott le.
-Ne hülyéskedj, hiszen neked köszönhetjük, hogy kibékültünk.

A szokottnál is többet beszélgettünk Lilivel és láttam rajta, hogy sikerült egy kicsit felvidítani. Imádom az ilyen csajos napokat. Lili olyan mintha már a testvérem lenne, bármit meg tudunk beszélni. Különösen most esnek jól az ilyen csajos, kibeszélős hétvégék. Ha nem lennének, tuti becsavarodnék ebben a nagy hajtásban.
Már csak 2 hónap az érettségiig, így a feszültség kezd tetőzni, mind a tanárokban mind bennünk.

Csemer Lili szemszöge
-----------------------------------------

Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, amikor Dominik közölte, hogy nem biztos hogy haza tud jönni. Életemben nem hiányzott még így senki, mint most Ő. Hiányzik az ölelése, a csókja, a becézgetései, a nevetése, az egész lénye.
Nem sok kedvem volt átmenni Laurához, de nem ronthattam el az ő jó kedvét is. Hosszassan beszélgettünk barátnőmmel és bár nem teljesen sikerült elhitetni velem, hogy Dominik hazajön, azért kicsit sikerült jobb kedvre derítenie.

A rossz hír miatt szinte el is felejtkeztem arról, hogy milyen fontos nap közeledik. Mikor március 10-én délután megcsörrent a telefonom és láttam hogy Dominik az, boldogan vettem fel a Skype hívást.
-Boldog évfordulót! Azaz hónapfordulót. -ordibált  nevetve a kamerába.
-Neked is Domi! Te fejben tartasz ilyeneket? -érzékenyültem el.
-Még jó Szépségem! - a bók hatására elpirultam.
-Ilyen meleg van ott? - nevetett csibészesen.
-Ne szivass Nagy! - nevettem mostmár én is.
-Na ezt már szeretem, ha mosolyogsz. - mutatta meg ő is gödröcskéit.
-Nagyon hiányzol Dominik...
-Te is Kicsim! Hiányzik, hogy az én drága szerelmem csókjaira ébredjek és ne valamelyik idióta zaklatására. - nevetett fel - De komolyra véve a dolgokat, alig várom, hogy megöleljelek, megcsókoljalak és el sem foglak engedni. - húzta kisfiús mosolyra ajkait.
-Biztos hogy nem fogsz tudni haza jönni? -szomorodtam el.
-Nem tudom Életem, de ha törik, ha szakad megpróbálok ellógni, ha más nem, csak miattad. Most mennem kell Lili, mert reggel korán lesz edzés. Vigyázz magadra!
-Te is Dominik! Szeretlek!
-Én is Lili! Szia!
-Szia!

A következő nap, mint az eddigiek, megint tanulással telt. Már az egész osztálynak elege van belőle és még csak nem is jutottunk el a nagy hajráig. Az iskola miatti leterheltség okán már igazán rám fért a kikapcsolódás, így nagyon megörültem, amikor felhívtak hogy fotózzak a keddi debreceni meccsen.

Mikor a stadionhoz értem, csak akkor jutott eszembe, hogy valószínüleg Marcival is találkozni fogok. A majdnem csókunk óta nem is láttam a fiút, így biztos voltam benne hogy kínos lesz a dolog.

Misi bácsi szokásához híven jókedvűen köszöntött, majd kezembe adta a szokásos felszerelésemet. Mivel kicsit késve érkeztem, rögtön munkához is láttam, nem volt időm sokat beszélgetni vele. Bár a Paks nyert, én nagyon jól éreztem megam. Jó volt újra a fotózásra figyelni. Ilyenkor mindig elfelejtem a problémáimat és csak az előttem lévő jelenetekre figyelek. A meccs végeztével még készítettem pár képet a lassan távozni készülő szurkolókról, majd elindultam Misi bácsi keresésére. A nagy szerencsémnek köszönhetően azonban nem őt, hanem Marcit találtam meg.

-Lili, szia! Régen láttalak. - köszöntött széles mosollyal, amikor ő is meglátott.
-Szia! Igen... - köszöntem én is, bár az én mosolyom nem volt olyan őszinte, mire ő is elkomorodott.
-Figyelj, tudom hogy hibáztam a múltkor, de nem felejthetnénk el? Ha már barátkozni se akarsz velem, azt is megértem, de legalább a munkánkat ne hátráltassa a dolog.
-Mit is kellene elfelejtenem? - kérdeztem nevetve, amit ő is viszonzott - De komolyan, semmi baj, nem tudhattad hogy barátom van. Örülnék ha barátok maradhatnánk. -biztosítottam.
-Remek, akkor nem lenne kedved valamikor találkozni? Persze nem kettesben, hozhatnád Laurát, meg én is a barátaimat. - vetette fel.
-Jó ötlet! De addig is mesélj, mi történt veled az elmúlt pár hónapban?
-Hát nem sok minden, kezdem kiismerni magam a városban, na meg szereztem néhány új barátot. Na és veled mi a helyzet? Sikerült döntened az ösztöndíj kapcsán?
-Ez remek! Eléggé nehéz ez az év az érettségi miatt, de úgy érzem tanulás terén kezd minden a helyére kerülni. Ami az ösztöndíjat illeti, nos... Elfogadtam. - mosolygok.
-Igazán? Biztos vagyok benne hogy nagy élmény lesz az az egy év.
-Remélem. Bár egy kicsit aggódok, olyan messze leszek a családomtól és barátaimtól.
-Megértem, egy új helyen, teljesen egyedül...
-Azért nem teljesen... - motyogom inkább magamnak. Bármikor kétségeim merülnek fel Varsó kapcsán, elég Dominikra gondolnom és máris biztosabb leszek benne, hogy jó döntést hoztam.

Még beszélgettem egy kicsit Marcival, majd lassan elindultam hazafelé. Útközben több dolgon is gondolkodtam. Nagyon örülök hogy végül sikerült újra ilyen jól meglennünk Marcival, bár azt hiszem még hosszú ideig egyikünk se akar majd kettesben találkozni a másikkal. A másik dolog ennél sokkal fontosabb volt. Az elmúlt több mint 2 hónapban szinte számolgattam a napokat, hogy mikor láthatom újra személyesen Dominikot, erre lehet hogy ez a lehetőség is elúszott.
Nagyon hiányzik és bár egész jól megoldottuk a napi telefonálást és Skype-ot, nem tudom hogy meddig bírja a kapcsolatunk a távolságot. De egy valamiben biztos vagyok, mind a ketten meg fogjuk tenni a lehető legtöbbet, hogy együtt maradjunk.