Az életem értelme

24.fejezet

– A-azt hiszem – remegett meg egy kicsit a hangom, így viszont, valamilyen furcsa oknál fogva, Yunhónak ez nem volt elég meggyőző.

– Akkor megvárom, hogy elaludj – jelentette ki határozottan, mire rendesen megszeppentem. Erre nem számítottam. – Azért az annyira nem rossz. Viszont segítek elaludni – mosolygott arckifejezésemen, majd a következő pillanatban a fejem alá nyúlt, közelebb csúszott, és másik kezével átkarolt. Ahogy karjaiban tartott szinten arcon csapott jellegzetes illata, ami érthetetlenül bódító hatással volt rám. – Csak engedd el magad, és ne gondolj semmire! – vigyorgott szélesen. Na kösz. És ezek után ne gondoljak semmire? Azt tanítsd meg, mert rohadtul kattognak az agytekervényeim! És a szívem is gyorsan ver, mintha versenyt futna Flashsel. És folyamatosan csak az jár az eszemben, hogy túl közel vagy és biztos, hogy pillanatokon belül felrobbanok a bennem kavargó érzésektől. Viszont, ahogy még közelebb húzott, egészen a mellkasához, egyrészt, tovább nőtt a zavarom, másrészt, elárasztott valami földöntúli nyugalom, amit magából árasztott. Hogy csinálja ezt? Hogy tud izgalomba hozni, mégis lenyugtatni? Mindenütt Yunho kellemes illatát éreztem, ami csak tovább növelte a nyugalmamat. Biztonságban éreztem magamat, így a karjaiban...

– Úristen! Ezt nézd meg! Rohadt aranyosak!

– Hívd Mingit! Kérte, hogy ő legyen az első, aki látja.

– Szerinted felkel?

– Akkor megyek én.

– És tényleg. *kattanás*

– Mutaa! Yunho meg fog ölni.

– Hálás lesz.

– Inkább Kyongietól kéne tartani.

– Hmm... Mi történik itt? – éreztem meg egy mozgást a fejem alatt, mire már én is kicsit magamhoz tértem.

– Semmi-semmi. De ezt nézd! – hallottam Mingi hangját.

– Neked annyi! – reagált rá Yunho. Óvatosan nyitogatni kezdtem a szemeim. Yunho keze félig még mindig a fejem alatt pihent, gondolom ezzel akadályoztam meg abban, hogy most azonnal megölje Mingi. Mindenesetre, mikor ez tudatosult bennem, szerintem fullra elvörösödtem.

– Na szép. Végre aludt, erre felkeltitek – hitetlenkedett Hongjoong.

– Mi? Istenem, ne haragudj! – szégyellte el magát Yunho. Hogy lehet ilyen... Ilyen. Nincsenek rá szavak. Másodpercekről-másodpercekre újabb- és újabb módon dobogtatja meg a szívemet.

– Most nehogy rosszul érezd magad! Amúgy is már ébredeztem – kezdtem nyugtatni kissé hitetlenkedve.

– Nézd! – mutatta felém Mingi a telefonját. Eléggé megilletődtem, mikor konkrétan az arcomba nyomta a készüléket, de aztán egy pillanat alatt lefagytam. A képen én és Yunho, egymást ölelve aludtunk. Az arcom másodpercek alatt változott paradicsom vörössé, amint sikerült felfognom a látottakat. Szinte már sokkoltan bámultam a képet.

– Ne már Mingi! Akkora egy tuskó vagy! – háborodott fel Yunho, közben felpattant, és megpróbálta kivenni Mingi kezéből a telefont. Mingi gyorsan kapcsolt és elrántotta, majd elkezdett futni a szobában. Miközben kergetőztek, én továbbra is megdermedve ültem full vörösen.

– Kyongie, minden oké? – hajolt közelebb aggódva Seonghwa.

– Ah-aha. Pe-pe-pe-persze. Ja – nyekegtem közben nagy nehezen feltápászkodtam, és mit sem törődve a bent tartózkodókkal bementem valahogy a fürdőbe. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, leroskadtam a földre. Ez de kínos és zavarba ejtő volt! Ha visszagondoltam arra, hogy Yunho karjaiban aludtam el, a szívem őrült tempóra váltott és szörnyen melegem lett. Elkezdtem magam legyezgetni, hogy egy kicsit lenyugodjak, de nem igazán vált be. Valahogy feltápászkodtam a földről, és a mosdóhoz csoszogtam, majd elkezdtem hideg vízzel mosni az arcomat. Ezután a művelet után belenéztem a tükörbe, és hát még mindig elég piros volt a fejem. Képzelem, milyen lehetett a művelet előtt. Jaj de kínos! Miután nagy nehezen összeszedtem magam, végre kimentem a fürdőből. Viszont legnagyobb meglepetésemre Yunho és Mingi már sehol sem volt.