Az életem értelme

19.fejezet

A tegnapi koncert... Wow! Ugyanolyan jó volt, mint a tegnap előtti. Szegények elég jól kifáradtak, de ma biztos, hogy tele lesznek energiával, és úgy fel lesznek pörögve, mint a kiskutyák. Nem semmi. Előre félek. És miért? Mert megyünk a tengerhez. És én ennek csöppet sem örülök. Ááá! Azon gondolkozom mit vegyek a fürdőruha fölé. Mindegy majd valami ruhát veszek.

Sikerült még Seonghwánál is előbb kelnem, aminek hát nem nagyon örülök, mert tegnap megint vagy 3-ig fetrengtem, így viszont van időm ilyeneken agyalni. De fölkelni biztos nem fogok, mert fix, hogy felébredne. De mit csináljak??? Még csak reggel 7 van. Kizárt, hogy 9-nél előbb bárki is felkeljen. Elővettem óvatosan a telefonomat és a fülesemet, és elkezdtem keresgélni valami sorozat után. Még régebben elkezdtem egy csomót, de szinte egyiket sem fejeztem be. Valahogy mindig az utolsó egy-két részre már besokallok, és inkább elkezdek egy újat. Nagyon sok félbe maradt.

Végül az I'm not a robot mellett döntöttem. Olyan cuki! Nem értem miért akadtam el kb. a hetedik résznél. El is indítottam azt a részt, ahol gondoltam, hogy tartok, de persze nem az a rész volt. Úgyhogy rámentem a következőre, de az sem nyert. Negyedikre sikerült eltalálnom, úgyhogy minden figyelmemet a sorozatnak szenteltem. Annyira elszomorodom mindig, amikor ilyesmiket nézek. Nekem miért nincs még mindig senkim? *halkan sírdogál* Aj, ez szívás. Még a platina barbie óvodatársamnak is van már barátja, pedig fiatalabb nálam. És nem túl okos. És az egész csak egy hatalmas mellből és fenékből áll. Nem értem. A fiúknak miért ez jön be? Utálom, hogy mindenkinek könnyű nőcskék kellenek. Ott van egy osztálytársam is, aki szintén egy mellből áll, és hiába okos és jó tanuló, mindig megállás nélkül vihorászik és teszi-veszi magát a fiúk előtt, meg közben mindenkinek „nagyon viccesen" beszólogat. Jó mondjuk én egy lelki és egészségügyi csőd vagyok. Talán nálam még az is jobb. De akkor is idegesít. Én miért csak a szerencsétlen embereknek jöhetek be? Soha nem fog senki normális, jófej és jól kinéző ember teljes szívből szeretni. Ah, ezután a gondolatmenet után tagadni se tudnám, hogy tinédzser lány vagyok. XD Mondjuk nem is próbálom... Aj, mindegy. Inkább sírok tovább a drámán és hisztizek. A hisztim kitartott kb. három rész erejéig, ugyanis, ahogy sejtettem, Seonghwa 9-kor felébredt.

– Jó reggelt! – nyújtózkodott nagyot a párnába süppedve. – Hát te? – lepődött meg korai éberségemen.

– Felébredtem, úgyhogy sorozatot nézek – világosítottam fel.

– És mit nézel? – érdeklődött közelebb húzódva.

– I'm not a robot – mondtam meg a címét.

– Azt nem ismerem. Miről szól?

– Van egy fiú, akinek ember allergiája... – vittem fel a hangsúlyt – van, aminek az a lényege, hogy ha hozzáér egy ember, valamilyen kiütés szerű valami keletkezik a bőrén, ami már olyan súlyos, hogy akár bele is halhat. Azért, hogy ne legyen magányos, vagy valami kezelés céljából, vagy nem tudom, készítenek neki egy teljesen emberre hasonlító robotot, de az meghibásodott, ezért meg kellett találniuk a lányt, aki valamiért teljesen úgy néz ki, mint a robot, és megkérik, hogy helyettesítse. Valamiért ettől a lánytól nem lesznek kiütései, és sokáig azt sem tudja, hogy tényleg ember, mégis valahogy beleszeret és a többi már egyértelmű – foglaltam össze olyan röviden, amilyen röviden csak tudtam.

– Ez menő – tetszett meg neki rögtön a történet. – Egyszer biztos megnézem. Milyen hosszú?

– Harminckétszer fél óra – néztem meg gyorsan.

– Ha nekem még valaha lesz ennyi időm – nevetett fel fájdalmasan.

– Majd lesz, ne aggódj! Nemsokára úgyis szünetetek lesz. Ha gondolod átveszem a házimunkát – ajánlottam fel.