Az életem értelme

18.fejezet

– Azta! Ezt nézd meg! Csak most látom – hallottam hallkan egy hangot, de inkább nem foglalkoztam vele.

– Hé! Halkabban még alszik! Mit kell nézni? – hallottam további hangfoszlányokat. – Wow!

– Ugye?

Erre már lassan elkezdtem nyitogatni a szememet. Mikor sikerült kinyitni megfordultam, és két bámuló szempárral találtam szembe magamat.

– Mi történt? – kérdeztem ásítva és kicsit még nyammogva is.

– Ja, semmi – mondta Hongjoong, és Seonghwát a karjánál fogva elrángatta. Csak értetlenül néztem utánuk, majd oldalra pillantottam. Ott volt a tegnap általam rajzolt Bangchan. Ó, ne már! Hangosan a homlokomra csaptam, mire odakapták a fejüket.

– Most komoly? – szenvedtem, aminek köszönhetően visszajöttek.

– Nagyon jól rajzolsz. Nem kéne titkolnod – borzolta össze az alapból is kócos hajamat Seonghwa.

– Azonnal látni, hogy én vagyok – vigyorgott Hongjoong, mire ijedten rákaptam a fejemet. Akkor ennyire szarul sikerült?

– Látszik, hogy Bangchan. Csak hülyéskedik – mosolygott bíztatóan Seonghwa, amivel sikerült kicsit megnyugtatnia.

– Legalább felismerhető – fújtam ki a levegőt, majd feltápászkodtam.

– De tényleg jó lett – mosolygott Hongjoong is.

– Köszi – viszonoztam mosolyát. – Amúgy hány óra van?

– 11 – nézett rá telefonjára Seonghwa. Hogy aludtam ennyit?

– Ú, akkor gyorsan felöltözöm – pattantam fel ijedten.

– Most megyünk majd reggelizni, aztán 4-re megyünk próbára. Jó lenne még a próba előtt ebédelni – világosított fel Hongjoong.

– Oké – bólintottam, majd a bőröndömből kivettem egy bő, combközépig érő, fehér rövidujjút, egy világoskék, farmer, szaggatott rövidnadrágot és egy hatalmas, zöld, kötött kardigánt, és bevonultam a fürdőbe.

Mikor kiléptem a fürdőből már nem voltak itt Seonghwáék, úgyhogy kimentem a folyosóra. Ott várt már mindenki.

– Bocsi, hogy mindig rám kell várni – mondtam kellemetlenül.

– Ugyan, hagyjad – mosolygott bátorítóan Mingi.

– Akkor kajára fel! – kiáltotta San, és el is indultunk. Ugyanabba a kávézóba mentünk, ahova tegnap. Nagyon vonakodtam, hogy tényleg bemenjek-e, de végül inkább a mellett döntöttem, hogy nem akarok problémát okozni. Ugyanazt kértük, mint tegnap, és ugyanaz a fiú hozta ki.

– Tessék – adta oda a rendelt dolgokat. – Egyébként én Nam Baekhyeon vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdezte egy hatalmas mosoly kíséretében. Segély kérően a srácokra néztem, dehát, mit ne mondjak? Nem nyújtottak túl sok segítséget. Mind azon szenvedtek, hogy el ne röhögjék magukat hangosan. Aww, igazi jó barátok.

– Öhm, én Park Jinkyong vagyok – vettem egy nagy levegőt, majd kedvesen elmosolyodtam. Igazából van valami imponáló abban, hogy meg mert szólítani nyolc fiú társaságában, de valahogy túl szépfiú ahhoz, hogy képes legyek normális reakcióra.

– Jinkyong – ízlelgette –, szép név – mondta egy hatalmas mosoly kíséretében. – Van Line-od? – kérdezte miután nem igazán kapott tőlem reakciót a mosolyomon kívül.

– Sajnos nincs – mondtam bűnbánóan, mire Wooyoung valami halk vinnyogást hallatott.

– Oh, az kár. Akkor megadod a telefonszámodat? – kérdezte még mindig, öhm... csábosan?