Az életem értelme

58.fejezet

Ismét jó reggelt! Ismét átaludtam az ébresztőmet. Semmi baj. Berohantam a fürdőbe, hogy mosdóba menjek, meg fogat mossak, vissza a szobámba, smink, egyenruha, szemüveg, bedobáltam pár füzetet a tegnap Seonghwától kapott vödörbe, és lerohantam, hogy még időben elinduljak, amiről már tíz perce lekéstem. Szóval csak a szokásos. Lent aztán óvatosabb tempóra váltottam, mivel megpillantottam Hongjoongot a kanapén, akit lehet nem kéne felébreszteni. Ja igen. Amióta átköltöztünk, van, hogy Hongjoong a nappaliban alszik. Lehet nem szeret másokkal egyszobában aludni. De érthető. Még gyorsan elmentem egy almáért, mert kivételesen eszembe jutott, majd halkan elrohantam a cipőmért és a kabátomért, mert mára hideget mondtak, és a lehető leghalkabban kiléptem az ajtón. És Hongjoong nem ébredt fel. Éljen!

A vödörrel a kezemben sokkal kínosabban éreztem magamat az utcán, mint fennhangon énekelve és táncikálva, úgyhogy ez a mai út valami zseniális volt. Mivel nem bírtam megállni és bementem energia italért, még a boltban is jól megnéztek. Konkrétan gyanakodva méregetett az eladó. Nem tudom, mit várt, hogy majd előhúzok valami pisztolyt a kis vödrömből, de elég bizalmatlan volt az biztos.

Szóval eljutottam a suliba, és sokan megbámultak. Jó annyira sokan nem. Ahogy néztem a legtöbb ember a saját problémáival volt elfoglalva, illetve, hogy késett a busz. A késés miatt pedig kicsit többet késtem az iskolából annál, amennyit alapból késtem volna. Miután átvettem a papucsomat, már nem igazán érdekelt a dolog, úgyhogy komótosan elmentem a nyelvibe, amiért végre egyszer az életben nem kellett sokat lépcsőznöm, majd bekopogtam az ajtón, és óvatosan benyitottam.

– Ohayo gozeimasu! Okurete mōshiwakearimasen! (Jó reggelt kívánok! Elnézést a késésért!) – hajoltam meg mélyen, mire a tanár üdvözölt és helyre ültetett. Ez kb. az egyetlen mondat japánul, amit álmomból felverve is el tudok mondani folyékonyan, gondolkodás nélkül. Nem szoktam késni... Áh...

Szóval leültem Boram mellé, aki biccentett nekem, majd bekapcsolódtam az órába. Az órán megint ismételtünk, és megbeszéltük, hogy akiknek négyesnél rosszabb lett a dogája, az holnap újra írja. Jejj, nekem nem kell! Óra után pedig felmentünk a termünkbe, mert irodalom jött.

– Kellett tanulni? – kérdezte Jia, amint meglátott minket a teremben.

– Miért? Kellett? – ijedt meg Boram azonnal.

– Nem kellett. Ne ijesztgessétek már az embereket! – rázta meg a fejét Juwon, nem messze tőlünk.

– Csak a táncot kellett mára megtanulni. Ugye tudod? – kérdeztem első sorban Jiától.

– Öhm... Mondjuk – lapult.

– De ne már! Miért nem lehet megtanulni? Holnap kell prezentálnunk – estem kétségbe.

– Senki le se szarja. Nyugi már! – csitított Donghyeon, amire olyan villámokat szórtam irányába válaszul, hogy rögtön elhallgatott.

–Ah, most komolyan! Nagy égés lesz – szenvedett Ram is.

– De legalább vicces égés – röhögött Juwon.

– Olyan nincs – vágtam rá kétségbe esetten.

– Mi a téma? – érkezett meg Junheo.

– Hogy holnap mennyire befogunk égni a harmadik óra utáni szünetben – világosította fel Boram, mire elhúzta a száját.

– Uh. Tényleg csodás lesz – értett bánatomra egyet.

– Te hogy állsz vele? – kérdeztem, mire ő is lapult. – Ne már! – terültem el a padon szenvedve.

– De tök nehéz. Hogy kéne ezt mind megtanulnunk? Nem elég csak a refrén? – szenvedett ő is.

– Hát ez kellemetlen lesz – állapította meg a beszélgetéshez csatlakozva Korong.