Az életem értelme

24.fejezet

Hát, nagy nehezen sikerült elaludnom, viszont nem tartott túl sokáig. Szerintem max másfél órát aludhattam, ugyanis egy csomó fetrengés után hajnali 2-kor néztem rá a telefonomra. Miért ilyen nehéz aludni? Ráadásul, ahogy átfordultam másik oldalamra, szembesülnöm kellett Yunho látványával. Annyira elképzelhetetlen. Egyrészt, Yunho, másrészt, a tény, hogy itt fekszik mellettem. Csak oldalról látom az arcát, de így is gyönyörű. Már egy ideje bámultam, amikor megmozdult. Kezeit átpakolta a bal oldalára, ezzel sikerült egy teljesen kicsavart pózba kerülnie. Hogy tud így aludni? Nagyon vicces látványt nyújtott. Viszont inkább visszafordultam a hátamra, ugyanis minél tovább néztem, annál hevesebben vert a szívem, és egyre inkább éreztem, hogy kezd melegem lenni. Elviselhetetlen meleg. Furcsa, de amikor Seonghwát bámultam nem volt ilyen kellemetlen. Fúú, ez de cringe-en hangzott... Mindenesetre, ez akkor is fura. Most miért ver hevesebben a szívem? Miért jövök ennyire zavarba? Mitől lett ennyire melegem? Mi folyik itt?

– Ébren vagy? – hallottam meg egy suttogó hangot, ami először a frászt hozta rám, így hirtelen kaptam a fejem a hang irányába. Yunho felém fordulva figyelt engem. Hangja mély volt, rekedtes, aminek hatására egy kellemes borzongás futott végig a hátamon. És basszus milyen aranyos már, ahogy ennyire halkan suttog.

– Igen. Felébresztettelek? – kezdtem kicsit aggódni. Az utolsó koncert előtt igazán ki kéne aludnia magát. Basszus, még ezt is elszúrom neki.

– Azzal, hogy lélegzel? Nem igazán – nevetett fel halkan. – Csak a lelkiismeretem felébresztett. Nem örülök, hogy most sem tudsz aludni – mondta enyhén aggodalommal a hangjában, mire már semmit sem hallottam a fülemben dobogó szívemtől. Aggódott miattam? Most biztos tudja miket beszél? Lehet igazából még mindig alszik, és csak álmában beszél. Simán lehet...

– Sajnálom. Próbálkozom – sütöttem le a tekintetemet. Nem akarom, hogy aggódjon. Mindennél jobban esik, de ha ez a kialvatlanságához vezet, akkor tényleg fölösleges nyűg.

– Ne viccelj! Aggaszt valami? – kérdezte, folyamatosan a szemimet fürkészve.

– Most épp az, hogy nem tudod magadat kialudni, úgyhogy kérlek aludj vissza! – próbálkoztam hátha annyiban hagyja, és kialussza magát.

– Az nem fog menni, mert engem pedig az aggaszt, hogy napok óta nem alszol – mosolyodott el lágyan. Ezzel a mondatával embert lehet ölni. Vagyis, Jinkyongot biztos.

– Öhm... T-tényleg aludj vissza! – mondtam alig hallhatóan és még dadogva is. Na szépen állunk. Újra kell tanulnom beszélni. Hívom Miraet...

– Biztos nincs semmi? – kérdezősködött tovább. Erre mit válaszoljak? Igazából én sem tudom...

– Nem igazán – válaszoltam bizonytalanul.

– Ez nem volt túl meggyőző – állapította meg. Hát, valóban nem.

– Csak én magam sem tudom. De tényleg inkább aludjunk tovább, mert az nem segít, ha egyikünk sem alszik semmit.

– Biztos minden oké? – aggodalmaskodott tovább, közben elkezdte simogatni az arcomat. Pont, mint Seonghwa. De ez mégis más. Éreztem, hogy kezdek pirulni, és alig bírtam állni a tekintetét. Ez kész kínzás! Lehet mazochista vagyok? Khm...

– Persze. Csak fáradt vagyok – nevettem fel kicsit ironikusan. Komolyan nincs is szórakoztatóbb, mint saját szerencsétlenségem.

– Őszintén, nem lep meg – mosolyodott el, és megpihentette kezét arcomon. Érintése helyén a bőröm felforrósodott. Remélem ő azért nem érzi... – Szerinted fogsz tudni aludni? – érdeklődött egy ásítás kíséretében.