Az életem értelme

Prológus

Én tipikusan egy olyan ember vagyok, akit sok minden érdekel, de semmiben sem a legjobb. Az az ember, akibe jó beletaposni, mert látszik rajta a szenvedés. Hogy ő nem ezt akarta, ő csak önmaga akart lenni. De miért is kéne annak lennie? Végtére is, most csak egy semmirekellő, haszontalan, fölösleges valami, aminek léteznie sem kéne. És ezen valószínűleg semmi sem változtathat.

Fúú. Hát, ezután a monológ után az a minimum, ha valaki azt hiszi, hogy depressziós vagyok. XD Pedig nem. Csupán arról van szó, hogy nem értek valamit. Mégpedig a létezés okát, célját, úgy alapjában véve az egésznek az értelmét. Például, mindig mondják, hogy sok tanulással sokra viheted, de ezzel van egy problémám. Szerintem, nem azért létezünk, hogy tanuljunk. De akkor miért? Azért, hogy megmentsük a Földet a pusztulástól? De mi hajszoljuk oda. Vagy azért, hogy egymásért tegyünk valamit? De, ha nem is lennénk, nem kéne semmit sem tennünk; az egész egy gigantikus paradoxon. Na igen. Vannak fura gondolataim. És még csak nem is túl összefüggőek. Inkább egy random kavalkád. Ja, egyébként a nevem Park Jinkyong. Tizenhét éves vagyok. Általános képzést nyújtó gimnáziumba járok. Vannak barátaim. A családommal nagyszerű viszonyt ápolok, és hatalmas szeretetben nőttem fel. Anyum fodrász, apum egyetemi professzor és zenekutató. Van egy nővérem és egy bátyám. Előbbi logopédus, utóbbi orvostanhallgató. Most felmerülhet az a kérdés, hogy akkor, hogy lettem ilyen elcseszett? Találkoztam emberekkel, akik lerombolták a gondosan, idilli világom köré épített falakat. Egyébként tényleg nincs semmilyen lelki problémám, csupán a kamaszkori önképzavar. Ajánlottak már pszichológust és csoport terápiát, de minek?

Többnyire könnyen barátkozom, és minden bizonnyal emiatt is, ha valaki nem követte soron az eddigi életem eseményeit, akkor azt gondolja „könnyű neki, mindig boldog", „olyan tehetséges, de jó neki", „ha nekem lenne ennyi barátom", „na, neki sincs semmi problémája" és a többi... Ezzel szemben én, aki végig követte az eseményeket, inkább gondolom azt „hogy ennek mindig van valami baja", „hú, de beképzelt", „na, már megint kérkedik". Bevallom, már csak akkor érzem magam jól, ha folyton elismernek az emberek, ezért kérkedem. Kérkedek azzal, hogy nem is éneklek szarul, vagy hogy örököltem nagymamám alkotási tehetségét (festőművész), vagy hogy megint négyes-ötös vagyok, pedig egy könyvet sem nyitottam ki. Na, ez így megint beképzelt. De ez csak kívülről látszik úgy, mintha értenék bármihez is. Szerencsére ők elhiszik, ezzel megnyugtatva engem. Szóval csak élem átlagos tinédzser életemet a magam kis problémáival.

Ja, egy párszor már említettem, hogy sok barátom van. Na, az igazából úgy néz ki, hogy két barátnőmmel bármit meg tudok beszélni, a többiekkel pedig időnként találkozunk, tudunk jókat beszélgetni, de bármikor eldobnak, ha jobb dolguk akad. De ezeket igazából meg lehet szokni.

Egyébként, eme hatalmas, magas röptű elmélkedésemet egy angol óra keretein belül végeztem, amit végül, habár a tanárt nem is érdekelte a bambulásom, a kicsöngő megzavart.

– Legyen szép szünetetek, pihenjetek sokat, hogy jövőre frissen kezdhessünk neki a tanulásnak! Viszont látásra! – mondta mosolygósan kissé hibbant tanárom, majd elhagyta a termet.

– Na végre, ezt is letudtuk! – sóhajtott fel Boram, egyik legjobb barátnőm. – Már csak holnap az évzáró, és húzhatjuk haza a belünket!

– Nem állítom, hogy nem létezik ennél szebb megfogalmazás – csipkelődtem nevetve –, de végül is mit is várok tőled.

– Legalább belátod – vigyorgott.

– Amúgy, mi a következő óra? – kérdeztem elnyúlva a padon.

– Kyong! Ne már! – nézett rám elég furán, amit nem igazán értettem.