Az életem értelme

4.fejezet

Na, ezt legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. Szerintem, sikerült elaludnom olyan 3 körül. Erre pedig, hajnali 7-kor, kilenc hangos és szörnyen idegesítő ébresztőre keltem. Még hogy az évzárón kellett utoljára! Kikászálódtam az ágyból, majd kiválasztottam a ruhámat; egy farmer szoknya, egy fehér, Mickey egeres póló és egy hatalmas farmerdzseki. Ezután mentem a fürdőszobához, és bekopogtam az ajtón.

– Szabad! – szólt ki, azt hiszem Wooyoung. Ahogy benyitottam, nem csak Wooyoung volt bent, hanem Yeosang és San is. Gondolom a többiek vagy öltöznek, vagy már lementek.

– Jó reggelt! – köszöntem álmosan. A többiek csak egy intéssel viszonozták köszönésemet, majd vissza hajoltak a tükörhöz. Mivel mindenki a mosdónál volt, elvettem az arcápolós cuccaimat, és a falhoz költözve, megcsináltam a szükséges lépéseket. Mindenki magával volt elfoglalva, ezért nem volt olyan kínos, mint hittem. Amint megvoltam, a sminkeléshez inkább visszamentem a szobámba. Miután azzal is elkészültem, lementem a konyhába, ahol Seonghwát és Yunhót találtam.

– Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva.

– Köszi – vigyorgott Yunho, mire válaszul csak megforgattam a szemeimet.

– Jó reggelt! – mosolygott vissza Seonghwa. Épp a reggelinek szánt rántottát csinálták. – Szereted a rántottát? – kérdezte kedvesen.

– Határozottan – bólintottam vigyorogva. Azta! Szerintem, tényleg kezdek hozzászokni a helyzethez. Tök normálisan válaszoltam!

Gyorsan elkészült a reggeli, úgyhogy Yunho elment szólni a többieknek, mi pedig Seonghwával megterítettünk addig. Mikor mindenki leért, neki kezdtünk az étkezésnek. Mindenki nagyon fáradt volt, úgyhogy most még annyit sem beszélgettek, mint amennyit észrevételem szerint szoktak. Istenem, mindegyikük olyan aranyos kómás fejjel! Amint megettük, segítettem Seonghwának elmosogatni. Nem tudom, mi ez a segítő roham, ami hirtelen elkapott. Remélem, nagyon nem szokik hozzá, mert hát, eléggé lusta vagyok.

– Köszi a segítséget – mondta hálásan. – Egyébként kérsz kávét vagy teát?

– Egy kávé jól esne. De meg tudom csinálni. Csak, hol van a kávé? – kérdeztem remélve, hogy instant kávé van.

– A bal oldali szekrény legfelső polcán – mondta visszatartva a mosolyát. Szinte biztos voltam benne, hogy arra gondol, nem fogom elérni, ez pedig nem kicsit frusztrált. Valahogy sikerült kinyitnom a szekrényt, de még az sem ment túl könnyen. Kiszemeltem a kávét, és elkezdtem nyújtózkodni. Mivel ez nem vált be, elkezdtem ugrálni. Miután így sem sikerült, felfigyeltem a mögülem jövő, egyre hangosodó nevetésre, ami csak még jobban ösztönzött. De hiába ugráltam, sehogy sem sikerült elérnem. Épp megálltam egy kicsit gondolkodni, hogy is érhetném el, amikor Seonghwa megelégelte a szerencsétlenkedésemet.

– Hagyjad csak! – nevetett még mindig, mire megfordultam, de lehet nem kellett volna. Már csak pár centi távolság volt közöttünk. Olyan közel jött, hogy szinte neki préselődtem a szekrény alatti pultnak. Sikerült zavarba jönnöm, de szerencsére nem érzem, hogy nagyon elvörösödnék. Egy könnyed mozdulattal leemelte a kávét, és még közelebb hajolva, a kezembe nyomta, majd még össze is borzolta a hajamat. – Tessék Kyongie! – nevetett még mindig. Fura. Szóban csak Jun szokott így hívni. Nagyon zavarba jöttem tettétől, úgyhogy csak hebegtem-habogtam.

– Öhm, köszi, izé, hm... – ezen ő csak megint elnevette magát, majd végre távolabb ment.

– A bögrék a másik polc aljában vannak. Azt talán feléred – mosolygott incselkedve, mire megforgattam a szemem.

– Haha, nagyon vicces, pff... – puffogtam, amin ismét csak felnevetett.

– Na jó. Elintézek még pár dolgot. Ha lehet ne gyújtsd fel a konyhát! – nevetett, majd elhagyta a helységet. Sikerült levennem a bögrét, majd megtalálnom a vízforralót, és még a tűzhelyet is sikerült bekapcsolnom. Viszont édesítőt nem találtam sehol, és frusztrált, hogy nem tudom, csak én vagyok ilyen béna, vagy egyáltalán nincs is. Hatalmas keresésem közepette, legnagyobb szerencsémre, Jongho lépett be a konyhába.