Az életem értelme

11.fejezet

Oké. Ebből az aludjunk el 9-kor az lett, hogy fetrengtem vagy hajnali 1-ig. Ez után pedig elhihetitek, mennyire nagyon fájdalmas volt hajnali 5-kor a telefonom ijesztő hangjára kelni. Nagyon, de tényleg elképesztően nehéz volt megállni, hogy ne aludjak vissza. Borzalmas! Amilyen gyorsan csak tudtam lementem a konyhába, hogy igyak egy kávét. Ha nem jutok hozzá öt percen belül, akkor bármit csinálok, akár épp falat mászom, én képes vagyok és elalszom. Szerencsére gyorsan elkészültem vele, úgyhogy már ihattam is. Miután a semmibe bámulva sikeresen elfogyasztottam, felmentem a fürdőszobába, hogy elvégezzem a teendőimet. Amikor kiléptem, meghallottam a csukott ajtók mögül az ébresztők hangját. Még csak most kelnek? Nem tudom, hogy fognak elkészülni? Még én sem tudom, hogy fogok elkészülni!

Besiettem a szobámba, hogy felvegyek valami kényelmesebb ruhát. Mivel valószínűleg több órát fogunk buszozni (mondjuk innen Daegu, csak két és fél óra. Jó, az is sok), aztán pedig megyünk próbálni, ezért nem árt a kényelem. Jó, egy hatalmas, kék-fehér vízszintes csíkos pulcsi és egy fekete cicanadrág lehet kicsit már túl kényelmes is. XD Nem baj. Nem fogok minden nap kiöltözni miattuk. Az amúgy is béna lenne. Meg olyan plázacicás. A sminkemet sem spiláztam túl, mert úgy tervezem, hogy a buszban aludni fogok, és a kevés smink jobb, mint az elfolyt smink. A szememre szinte semmit nem raktam, csak korrektort, szempilla spirált és egy kis highlightert a szemhéjam közepére és a belsősarokra. Helyette a számra raktam egy nagyon picit feltűnőbb, de még mindig nem természetellenes rúzst.

Ránéztem telefonom órájára, úgyhogy sikeresen megállapítottam, hogy már lassan háromnegyed 6. Gyorsan leellenőriztem, hogy minden megvan-e, majd lementem a nappaliba. Seonghwa, Hongjoong, Yeosang és Jongho már ott álltak állig felfegyverkezve.

– Jó reggelt! – köszöntem nekik nagyon fáradtan.

– Jó reggelt! – viszonozták gesztusom.

– Neked is készítettem szendvicset – nyújtott oda két szendvicset Seonghwa. – Remélem szereted. Már aludtál, amikor meg akartam kérdezni mit kérsz. Ja, hogy ez volt az a halk motoszkálás az ajtómnál? Én meg azt hittem, valami százlábú futkározik ott. XD Komolyan halálra rémültem! Percekig meg se mertem mozdulni, majd, miután összeszedtem magam, a telefonommal világítva kutattam a falon, valami élő orgazmus után.

– Ha éhes vagyok bármi jó lesz – mosolyogtam. – Egyébként is, köszönöm, hogy megcsináltad.

– Na, látjátok, ilyen egy jól nevelt gyerek – fordult a többiekhez Seonghwa.

– Ti neveltetek. Magatokra vessetek! – vont vállat Jongho, amin muszáj volt elnevetnem magam. Lassan a hiányzók is megérkeztek, úgyhogy kimentünk a buszhoz, és beszálltunk. Hátra beült Jongho, Yeosang, Wooyoung és San, balra eléjük ült Hongjoong, elé Seonghwa, jobbra mögém pedig Mingi és Yunho. Mivel valószínűleg videózni fognak, ezért próbáltam az ablakhoz simulni. Hongjoong mondta, hogy elég lesz a városnézés alatt legelőre ülnöm. Mihelyst elindultunk, szinte gombnyomásra elaludtam.

„Felléptünk a csapattal a pályára. Már nagyban ment a mérkőzés. Én álltam a feladó poszton. Jött felém a labda, úgyhogy megpróbáltam feladni, de nekimentem a hálónak, ezért elvesztettük a pontot. Egyre feszültebben próbálkoztam, de vagy szarul sikerült, vagy a hálónak ütköztem. Nagyon nem akar összejönni. Az edző lecserélt. Frusztráltan ültem le a padra, és onnan figyeltem, ahogy a csapat nélkülem felzárkózik. Ennek nem így kéne lennie. Mikor a cserepartnerem került sorra a szerválásban, az edző vissza cserélt. Ezt nem ronthatom el! Az egyetlen, amiben tényleg jó vagyok. Feldobtam a labdát, és olyan erősen és technikásan ütöttem bele, amennyire tudtam. Az ellenfél nem tudta fogadni a jól irányzott labdámat. A vállamba belenyilallt a fájdalom, de nem tudtam ezzel foglalkozni, mert végre segíthettem valahogyan a csapatnak. Feldobtam a labdát, és készültem az ütésre..."