Az életem értelme

1. fejezet

Reggel, még utoljára, az ébresztőm szörnyű hangjára keltem. Amint felébredtem, százával rohamoztak meg a gondolatok és a kérdések. Te jóisten! Mi lesz velem? Két hét, és egy új környezetbe kerülök, új emberekkel, akik ráadásul egyik kedvenc bandám tagjai. Szerintem már meghaltam, és ez a menyország. Vagy inkább a pokol... ÁÁÁÁÁ MEGŐRÜLÖK!! Huh. Nyugodj meg, Jinkyong! Nyugi! Mély levegő!

Ezekkel a csodálatos gondolatokkal a fejemben, vonultam be a fürdőszobába. A látvány, ami a tükörben fogadott... hát, azt hiszem nem kell részleteznem. Röviden: szörnyű. Elvégeztem arcápolási rutinomat, majd fogat mostam, és visszamentem a szobámba felöltözni. A választásom egy egyszerű fekete farmerre és egy hatalmas fehér ingre esett, amit félig betűrtem.

Lementem a konyhába, hogy megegyem a szokásos zabkásámat, ám, helyette a pulton egy cetli várt: „Szia Drágám! Az utazás miatt még rengeteg mindent el kell intéznünk, ezért Papával az utazási hivatalba kellett mennünk. A hozzávalók a hűtőben. Puszi Mama <3".

– Ha ezt előre tudom, lehet korábban kelek. Na, mindegy. Akkor, gyorsan összedobom – mondtam magamnak. Igen, gyakran beszélek magamban, mert hiába igyekszem mindig társaságban lenni, azért magányos vagyok.

Reggelim elfogyasztása után beraktam az edényt a mosogatóba, és felmentem a fürdőszobába, hogy elkészítsem napi sminkemet. Miután ezzel is megvoltam, felkaptam a táskámat, és kiléptem az ajtón, ahol az én kedves barátosném fogadott.

– Szia Kyongika! – ugrott nyakamba, amitől majdnem hátra estem.

– Szia te drága! Hogyhogy idejöttél? – kérdeztem kicsit meglepetten. Eléggé a másik irányban lakik a sulitól, annyira, hogy még a jármű sem megegyező (mondjuk az is igaz, hogy a 2-es metró vonal egész jól összeköt minket, csak hát az nem visz el a sulihoz, de mindegy), ebből kifolyólag, nem egészen értettem, miért hozták el ide, hogy aztán visszamenjen?

– Anyukád rám írt, hogy szükséged van rám, és hogy apukád nem tud bekísérni.

Tény, hogy gyakran vele megyek, de, azért már nem vagyok olyan kicsi, be tudok menni egyedül is. Van egy sanda gyanúm, miszerint Ram megfejtette, épp mi járhatott a fejemben, ugyanis nem túl kifinomultan felröhögött.

– Ne már! Mi ez az elcseszett fej? – nevetett tovább. – Anyukád okkal kért meg, úgyhogy halljam az okát! – mondta már kicsit komolyabban, de ajka szélén még mindig ott bujkált az a levakarhatatlan mosolya.

– Jól van-jól van. De közben induljunk el! – mondtam, közben szemügyre vettem öltözékét. Egy fehér rövid ujjú, fölötte egy fodros fekete cérnapántos ruha. Csinos, mint mindig.

– Na, mesélj! Nem bámulhatsz némán egész úton – legyezte kezét arcom előtt, ezzel kirántva gondolat menetemből. – Szóval? Mi történt? – kérdezte már nagyon kíváncsian.

– Hát, izé, szüleim elutaznak egy évre Amerikába... – kezdtem neki, de folytatni már nem tudtam.

– Micsoda?! És te is mész? Vagy most mi lesz? Hozzám költözöl? – a végére elengedett egy perverz mosolyt, amire csak egy szemforgatást kapott válaszul.

– Ha engednéd, hogy végig mondjam, akkor nem lenne ennyi kérdésed – szóltam rá, majd sóhajtottam egy nagyot. – Anyum, tudod, fodrász...

– Ja.

– És szokott híresebb embereket is fodrászolni...

– Komoly? Wow! Az nagyon király! Bemutatott valakinek? – húzogatta szemöldökét.

– Nem, hülye! – nevettem el magam zavartan. – Csak lett egy nagyon jó barátnője, aki, ha minden igaz, intézett nekem szállást. Bár, nem értem minek, mert Mirae és Daejung befogadna...