Az életem értelme

54.fejezet

A film után már nem nagyon történt semmi. Persze baromi szórakoztató volt a Tag, tényleg nagyon tetszett. És nagyon jó volt a többiekkel nézni. Szóval a film után már csak a szobámban néztem sorozatot, és próbáltam nem hajnali 3-ig fönt maradni. Természetesen sikerült...

Éjfélkor írtam Eunseonak, mert ma van a szülinapja, úgyhogy jejj! Ő is öregszik! Most pedig reggel 10 van, legnagyobb felháborodásomra, és úgy érzem ennél tovább nem tudok aludni. Hát milyen dolog már ez? A hétvége arra való, hogy legalább délig aludjunk, és semmit se csináljunk. Erre én már hajnalban fent vagyok. Még ilyet!

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és arra jutottam szívok egy kis friss levegőt, úgyhogy kimentem az erkélyre. Igazából nem tudom mit vártam, de mikor kiléptem, és megpillantottam a nyugodt, csendes kertet, kicsit csalódottnak éreztem magam. De a friss levegő annak ellenére is jól esett, hogy most már azért ősz közepe van, azaz reggel hideg van. Egy ideig csak bámultam kifelé, de aztán tényleg kezdtem halálra fagyni, úgyhogy visszamentem a finom meleget és biztonságot nyújtó szobámba. Ott pedig ismét szemet szúrt a szintetizátorom, pedig az elrendezésnél direkt odafigyeltem, hogy rendesen eltűnjön a fal és a szekrény között. De persze egy fanatikus hisztikirálynőnek akkor is szemet szúr, ha a világ másik végén van. Tudom, a legutóbbi próbálkozások nem voltak túl sikeresek, és nem túlzottan hozták meg a kedvem ahhoz, hogy ismét neki veselkedjek, de egyszer élünk, és túl régóta sajnáltatom magamat. Csak erre emlékezzek két perc múlva is...

Egy hatalmas sóhaj kíséretében előszenvedtem a hangszert, és azzal az ölemben leültem a földre. Kelletlenül elkezdtem játszani Schumanntól a Rundgesangot, hogy azért ne vessem magamat rögtön a mély vízbe, de legnagyobb bánatomra ezt is olyan rég játszottam, hogy amint a középrészhez értem, folyamatosan elrontottam. Kotta nélkül ez nem fog menni. Hiába kezdem elölről százszor, csak nem jut eszembe. A legidegesítőbb, hogy csak egyetlen akkord nem stimmel, így viszont befagyasztja az egészet. Pedig tudom, hogy menne. Kissé kétségbe esetten tettem félre a hangszert, és utat engedtem dühös könnyeimnek. Igen, dühös vagyok. Arra, hogy azt mondták nem vagyok tehetséges, arra, hogy ez egyelőre igaznak bizonyul és arra, hogy egy kibaszott akkord miatt esek ennyire kétségbe. Párszor vettem egy mély levegőt, ami nagyjából helyre tett, majd ismét magam elé húztam a szintetizátort. Ismét elkezdtem játszani, de ugyanúgy ugyanott elakadtam. Az isten szerelmére már! Nyugi nyugi. Huh. Ismét elölről kezdtem, de már megint elakadtam. Na jó. Csak még egyszer. És most végre sikerült! Viszont emiatt ismét elkezdtem gondolkozni a hangokon, ezért megint elakadtam. A kibaszott kurva anyját ennek az istenverte faszom műanyagnak! Nem, nem. Nem káromkodunk. Huh. Na szóval. Egy hibát már kijavítottam. Jöhet a többi.

Egészen addig szenvedtem így, és lettem az egyik percben dühös, a másikban szomorú, a harmadikban meg kétségbe esett, aztán ezek felváltva vagy éppen egyszerre, amíg végre nem sikerült lejátszanom ezt a szerencsétlen (egyébként nagyon gyönyörű), alig két oldalas darabot. Fuh. Azért beletelt egy kis időbe. De siker! És most, hogy valami sikerült, legalább két hónapig nem akarom látni ezt az izét. Jejj! Vissza is raktam a szekrény mögé, hátha most ott marad. Egy fáradt sóhaj és rendkívül felduzzadt szemek kíséretében lebattyogtam a konyhába, hogy igyak egy kávét, mert most az élet is kiszállt belőlem. Most végre senki sem akadályozott meg a folyamatban, úgyhogy nyugodtan, és még egy picikét pityeregve azon, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, elkészítettem az italt, és el is fogyasztottam. De épp hogy befejeztem, meg is érkezett a társaság.

– Jó reggelt! – kiáltott vidáman San, amint meglátott. – Minden oké? – kérdezte aggódóan, mert mint már mondtam, baromi duzzadtak a szemeim.

– Persze, csak reggel van – legyintettem tényleg álmosan, mire kicsit megnyugodott.

– Mit ittál? – vigyorgott rám Wooyoung is, akit eddig észre sem vettem.